Nagyvilág
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

Az egyház gyökerei - Ferenc pápa

Ferenc likeAz egyház gyökerei és jövőbeli alakja
Ferenc pápa teológiája – Marlis GIELEN/ Joachim KÜGLER
Mérleg Online — 2015 01. 17.
Ferenc pápa 2013-ban, Krisztus király ünnepén kiadott első apostoli iratának – mint a 25. szakasz kifejezetten hangsúlyozza – „programadó jelentősége” van. Hogyan jelenik meg ez a programadó jelentőség bibliatudományi-exegétikai perspektívából olvasva a szöveget?

 

Forrás: Marlis Gielen – Joachim Kügler: Papst Franziskus und die Zukunft der Kirche. Neutestamentliche Orientierungsangebote. Berlin – Münster – Wien – Zürich – London, LIT Verlag, 2014, 9–20. l. Teljes. szöveghű fordítás

A szerzők: Marlis Gielen német katolikus teológus, egyetemi tanár. 1959-ben született a németországi Straelenben, az úkjszövetségi bibliatudomány professzora Ausztriában, a Salzburgi Egyetemen (életéről és tudományos munkásságáról bővebben az egyetem honlapján, németül »); Joachim Kügler katolikus pap, teológus. 1958-ban született a németországi Weismainban (Oberfranken), újszövetség-professzor a Bambergi Egyetemen (bővebben a Wikipédián németül »).

Kuegler Gielen Az első benyomás talán kijózanító lesz. A pápai megnyilatkozásokban eddig megszokott módon az Evangelii Gaudium (EG) is az adott kontextusukból kiragadva – és ily módon elszigetelten –, a pápai gondolatmenet bibliai megerősítésére és legitimálására aknázza ki a Szentírás szavait. Ferenc ahelyett, hogy bibliai teológiai bevezetést nyújtana „az Evangélium örömébe”, az EG-ben (4 kk.) csak az „öröm” és a vele rokon értelmű szavak ó- és újszövetségi előfordulásainak „antológiáját” kínálja. S egész listát lehetne összeállítani olyan egyedi példákból, amelyek miatt az exegéták okkal ráncolhatnák a homlokukat és csóválhatnák a fejüket. Közelebbről szemügyre véve azonban lényegesen árnyaltabb kép rajzolódik ki. Evangelii gaudium (a jó hír öröme): a két kezdő szó, amelyek alapján hagyományosan a pápai dokumentumokra hivatkozunk, rögtön – éspedig kifejezetten túlzóan – Ferenc „kormánynyilatkozatának” a főtémáját szólaltatja meg. Középpontjában tehát az evangélium által előidézett öröm áll. Ennek az örömnek kell újra és újra érvényesítenie magát az egyházi közösségben, ezt az örömöt kell újra és újra a világba vinni. Az öröm okát – az evangéliumot – illetően azonban Ferenc figyelemre méltó következetességgel annak központi tartalmára koncentrál: Istennek az emberek javára Jézus Krisztusban és Jézus Krisztuson kifejtett megmentő és üdvözítő cselekvésére. Ez nagyon jól szemléltethető rögtön a bevezető mondatok segítségével:

Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Akik engedik, hogy üdvözítse őket, azok megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől és az elszigetelődéstől. Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm. (EG l)[2]

Vagy a 36. szakaszban ezt olvassuk:

Az összes kinyilatkoztatott igazság ugyanabból az isteni forrásból ered és ugyanazzal a hittel hisszük azokat, de néhányuk fontosabb ahhoz, hogy közvetlenebbül juttassuk kifejezésre általuk az evangélium szívét. Ami ebben az alapvető magban felragyog, nem más, mint Isten üdvözítő szeretetének a szépsége, amely a meghalt és feltámadt Jézus Krisztusban nyilvánult ki.

Ferenc számára ebben ez a döntő aspektus: Jézus Krisztusban Isten ragadta magához a kezdeményezést. Ez a kezdeményezés azonban nem annak köszönhető, hogy az ember előre teljesített valamit, hanem ajándékjellege van. S pontosan ez szólítja tevőleges válaszra az egyházat mint hívő községet csakúgy, mint az embereket, e közösség tagjait. Ez a válasz azonban – mint Ferenc fáradhatatlanul hangsúlyozza – csak Isten megtapasztalt szeretetének és könyörületességének továbbadását jelentheti. Idézzük erre példaként az EG 24. és 179. szakaszát:

Az evangelizáló közösség megtapasztalja, hogy az Úr kezdeményezett, megelőzte őt a szeretetben (vö. 1Jn 4,10), és ezért ez a közösség képes megtenni az első lépést, képes félelem nélkül kezdeményezni, elébe menni a másiknak, keresni a távollévőket, és kimenni az útkereszteződésekre, hogy meghívja a kirekesztetteket. Olthatatlan vágy él benne arra, hogy felajánlja az irgalmasságot. Ez annak a gyümölcse, hogy megtapasztalta az Atya végtelen irgalmasságát és annak áradó erejét. Legyünk egy kicsit bátrabbak a kezdeményezésben! Ennek következményeként az Egyház „be tud vonódni”. Jézus megmosta tanítványai lábát. Az Úr bevonódik és bevonja övéit, azáltal, hogy letérdel előttük és megmossa a lábukat. De mindjárt ezután ezt mondja a tanítványoknak: „Ha tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek” (Jn 13,17). [EG 24]

Az üdvözítő üzenet és a tevékeny felebaráti szeretet közötti felbonthatatlan kapcsolat megjelenik néhány szentírási szövegben, melyeket ajánlatos szem előtt tartanunk és figyelmesen átelmélkednünk, hogy levonjunk belőle minden következtetést. Olyan üzenet ez, amelyhez hozzászoktunk és szinte mechanikusan ismételgetjük anélkül, hogy megbizonyosodnánk róla: valódi hatása van saját életünkben és közösségeinkben. (…) Isten szava arra tanít, hogy a testvérben a megtestesülés állandó meghosszabbítása rejlik mindannyiunk számára: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Amit másoknak teszünk, annak transzcendens dimenziója van: „Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni” (Mt 7,2); és válaszol a felénk irányuló isteni irgalmasságra: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. (…) Amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” (Lk 6,36-38). Amit ezek a szövegek kifejeznek, az a minden erkölcsi törvényt megalapozó két főparancs egyikeként értett „testvér felé való kilépés önmagunkból” abszolút prioritása, s a legvilágosabb jel ahhoz, hogy mérlegre tegyük a lelki növekedés útját, amelyen Isten teljességgel ingyenes ajándékozására válaszul járunk. [EG 179]

GielenKueglerE szöveghelyek alapján pontosan látható: Ferenc teljes mértékben az evangélium központi üzenetéhez rendeli hozzá a szentírási idézeteket, s úgy választja ki őket, hogy alkalmasak legyenek e központi üzenet megvilágítására, s hogy segítsenek azt meggyőzően élni és továbbmondani. Nem törekszik ellenben – s ebben mintha mégis lenne jelentős különbség, kivált az előző két pápasághoz képest – az Egyház tanításának föltétlen hangsúlyozására a hit és az erkölcs kérdéseiben. Ferenc magától értődő módon jár el, amikor az Evangelii gaudiummal nem egyszerűen vitára bocsátja az egyházi tanítást, hanem – egyaránt hivatkozva a II. Vatikáni Zsinatra és Aquinói Tamásra – azt is elismeri, hogy az evangélium központi üzenetéhez képest másodlagos a jelentősége. Ez pedig a következőképpen hangzik:

Az összes kinyilatkoztatott igazság ugyanabból az isteni forrásból ered és ugyanazzal a hittel hisszük azokat, de néhányuk fontosabb ahhoz, hogy közvetlenebbül juttassuk kifejezésre általuk az evangélium szívét. Ami ebben az alapvető magban felragyog, az nem más, mint Isten üdvözítő szeretetének a szépsége, amely a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban került kinyilvánításra. A II. vatikáni zsinat ebben az értelemben tanította, hogy „a katolikus tanításhoz tartozó igazságoknak hierarchiájuk van, mert nem azonos módon kapcsolódnak a keresztény hit alapjához”. Ez érvényes mind a hit dogmáira, mind az Egyház tanításának egészére, beleértve az erkölcsi tanítást is. (EG 36)

Aquinói Szent Tamás tanította, hogy az Egyház erkölcsi üzenetében, az erényekben és a belőlük fakadó cselekedetekben is van hierarchia. Ami a legfontosabb, az „a hit, amely a szeretetben teljesedik ki” (Gal 5,6). A felebaráti szeretet cselekedetei a lélek belső kegyelmének legtökéletesebb megnyilvánulásai: „Az új törvény legfontosabb eleme a Szentlélek kegyelme, amely a szeretet által tevékeny hitben mutatkozik meg.” Ezért állítja, hogy a külső cselekedetek tekintetében az irgalmasság a legnagyobb erény: „Az irgalmasság önmagában az erények között a legnagyobb, ugyanis hozzátartozik a másoknak szóló ajándékozás, és ami még ennél is több: mások nyomorúságának enyhítése. Ez különösen a magasabb rangban lévők feladata, és ezért mondják, hogy Isten sajátossága az irgalmasság gyakorlása, és mindenhatósága különösen ebben mutatkozik meg.” (EG 37)

Az evangélium mindenekelőtt arra hív, hogy válaszoljunk Istennek, aki szeret és üdvözít minket, felismerve őt másokban, és kilépve önmagunkból, hogy mindenki javát keressük. Semmilyen körülmények között nem szabad elhomályosítani ezt a meghívást! Minden erény a szeretet ezen válaszának a szolgálatában áll. Ha ez a meghívás nem ragyog erővel és nem vonz, akkor az Egyház erkölcsi épülete azt kockáztatja, hogy kártyavárrá válik, és ez a legnagyobb veszedelmünk. Ekkor ugyanis nem az evangéliumot hirdetjük, hanem bizonyos doktrinális vagy morális hangsúlyokat, amelyek meghatározott ideológiai alapdöntésekből fakadnak. Így az üzenet azt kockáztatja, hogy elveszíti frissességét, és nem hordozza többé az „evangélium illatát”. (EG 39)

Az evangélium központi tartalmához képest másodlagos lesz az egyházi struktúrák jelentősége. Itt azonban Ferenc még egy lépéssel tovább megy. Az ő szemében ugyanis a mindenkori egyházi struktúrák létjogosultsága az evangélium továbbadásában tetten érhető hasznosságuk szerint ítélhető meg:

A II. Vatikáni Zsinat az egyházi megtérést úgy mutatta be, mint nyitottságot az állandó megújulásra a Jézus Krisztus iránti hűség által: „Az Egyház minden megújulása lényege szerint a hivatásához való fokozódó hűségben áll. (…) A zarándokúton lévő Egyházat Krisztus erre a szüntelen megújulásra hívja, melyre az Egyháznak mint emberi és földi intézménynek állandóan szüksége van.”

Vannak egyházi struktúrák, melyek fel tudnak nőni odáig, hogy lehetővé tegyék az evangelizáló dinamizmust; ugyanígy a jó struktúrák akkor működnek, ha van bennük élet, mely lelkesíti, támogatja és megítéli azokat. Új élet és hiteles evangéliumi lelkület nélkül – „az Egyház saját hivatása iránti hűsége” nélkül – „bármilyen új struktúra rövid idő alatt megromlik.” (EG 26)

Olyan missziós választásról álmodom, amely képes átformálni mindent, hogy a szokások, stílusok, időbeosztások, nyelvezetek és minden egyházi struktúra inkább a mai világ evangelizálására alkalmas csatornává váljon, mintsem az önfenntartás eszköze legyen. A struktúrák megújítását, melyet a lelkipásztori megtérés követel, csak ilyen értelemben lehet venni…”. (EG 27)

Nem akarok olyan Egyházat, amely középpont akar lenni, és úgy végzi, hogy belebonyolódik a rögeszmék és procedúrák szövevényébe. Ha valaminek szentül nyugtalanítania és aggasztania kell a lelkiismeretünket, akkor az az, hogy oly sok testvérünk él a Jézus Krisztussal való barátság ereje, világossága és vigasztalása nélkül, az őt befogadó hívő közösség és az élet értelmének horizontja nélkül. Remélem, hogy nem annyira a kudarctól való félelem, hanem sokkal inkább az a félelem mozgat minket, hogy be ne zárkózzunk a hamis védelmet nyújtó struktúrákba, a törvényekbe, melyek kérlelhetetlen bírákká formálnak bennünket; olyan szokásokba, amelyekben nyugodtnak érezzük magunkat, miközben odakinn éhező sokaság van, és Jézus állandóan ezt ismétli nekünk: „Ti adjatok nekik enni” (Mk 6,37). [EG 49]

Azzal, hogy gondolatmenetében az evangélium központi üzenetét tartja szem előtt és erre az üzenetre összpontosítja a szentírási idézeteket és utalásokat, Ferenc mégiscsak – legalábbis az utóbbi évtizedek pápai megnyilatkozásaihoz képest – nagyon egyénien, bibliailag jól megalapozottan hangsúlyozza megállapításait. Így megfelel egymásnak az, amit Ferenc az evangélium központi üzeneteként hangsúlyoz, illetve amit a bibliatudományi kutatás Jézus üzenetének és annak az apostoli kor gyülekezeti világába való áthelyezésének konstitutív vonásaiként domborított ki.

Ez átvezet egy másik ponthoz: az EG 40-ben Ferenc az egyház és a tudományos exegézis, illetve teológia viszonyát tematizálja, s itt újfent explicit módon – a DV 12-ből vett rövid idézettel – a II. Vatikáni Zsinatra utal:

Az Egyháznak, amely missziós tanítvány, növekednie kell a kinyilatkoztatott szó értelmezésében és az igazság megértésében. A szentírásértelmezők és a teológusok feladata segít kiérlelni „az Egyház ítéletét”. (EG 40)

Mármost éppen a Dei Verbum – az isteni kinyilatkoztatásról szóló dogmatikai konstitúció – vezetett a katolikus bibliatudomány addig nem tapasztalt fellendüléséhez. Ugyanis ez a zsinati dokumentum tette végleg szabaddá az utat[3] a bibliai szövegek történeti-kritikai kutatása előtt, elfogadva, hogy az exegéták céhe rendelkezik az ó- és újszövetségi írások jobb megértéséhez szükséges, módszertanilag szavatolt szakmai kompetenciával. Ezzel azonban a váltók átállítódásához is vezetett: annak elismeréséhez, hogy az exegetikai kutatás eredményei jelentősen hozzájárulnak az egyházi tanítóhivatal új vagy módosult ismereteinek megfogalmazásához. Ám az új vágány II. János Pál és XVI. Benedek idején mellékvágánnyá lett. Az egyházi tanítóhivatal vagy figyelmen kívül hagyta az időnként kényelmetlen exegetikai ismereteket – különösen megdöbbentő módon a nők pappá szentelésének engedélyezése ellen érvelve[4] –, vagy pedig – az általa a feltétlenül megkövetelt engedelmességgel kapcsolatban megfogalmazott kijelentésekre hivatkozva – domesztikálta azokat.[5] Az engedelmesség e kötelességét fogalmazza meg például XVI. Benedek, aki mindig is idegenül viszonyult az exegéták céhéhez és módszereihez, aminek félreérthetetlenül hangot is adott a szinódus utáni apostoli buzdításában, a 2010-ben közzétett Verbum Dominiben. A VD 47-ben egyértelműen azt javasolja,

„…hogy Isten hagyományozott és írásba foglalt Igéjének tanulmányozása mindig mélységesen egyházias lelkülettel történjék, úgy, hogy az egyetemi képzésben figyelmbe veszik a tanítóhivatal ide vonatkozó megnyilatkozásait.”

XVI. Benedek számára tehát nem abból tűnik ki az exegéták „egyházias szelleme”, hogy – más teológiai diszciplínákat művelő kollégáikhoz hasonlóan – magától értődően készek szakmai kompetenciájukkal, kritikusan lojálisan nyomon követni – ha bevonják őket – a tanítóhivatal által megfogalmazott kijelentések keletkezési folyamatát. „Egyházias lelkületük” bizonyos nézőpontból inkább abban nyilvánul meg, hogy tudományosan ellenőrzött módon megszerzett ismereteiket készek kritika nélkül alárendelni a tanítóhivatal megnyilatkozásainak.

XVI. Benedek egyháztörténetileg ezzel még merőben új felfogást képvisel az egyházi (azaz „hierarchikus”) tanítóhivatal és az exegetikai-teológai tudomány viszonyának meghatározását illetően.[6] Ez a felfogás a 19. század második felében formálódott ki, mintegy amiatt indított „védekező hadműveletként”, hogy a modern hermeneutika és módszertan a felvilágosodás nyomdokain bevonult a teológiai tudományba. Míg a késő középkor óta lényegében a pápa és a püspökök, illetve az (egyetemi) teológusok jelentették az egyházi tanítóhivatal két oszlopát, addig most teljesen a pápa (és a püspökök) irányítása alá került az intézmény. Tartalmilag ugyanakkor kibővült a feladatköre: míg korábban az volt a pápai és a püspöki tanítóhivatal feladata, hogy tanúskodjék a hit kinyilatkoztatott mindig, mindenütt, mindenki által hitt alapelemeiről és továbbadja őket, addig ehhez most hozzáadódott az a feladat, hogy teológiailag reflektálva rájuk továbbgondolja és kötelező erejű tanításként mutassa be őket. Már-már a hagyományban bekövetkezett töréssel felérő paradigmaváltás ment végbe ezzel az egyházi tanítóhivatalt illetően. Míg korábban személyek két csoportja (pápa/püspökök – teológusok) alkotta a kettős Tanítóhivatalt, addig most – mivel egyetlen csoport kapott két feladatkört – végérvényessé vált a legfőbb egyházi hivatalviselő pozíciója. Ugyanakkor elkülönült egymástól az újonnan kapott feladatkört ellátó „rendes tanítóhivatal” és a hagyományos feladatkört ellátó „rendkívüli tanítóhivatal”. A tudományos teológia képviselői pedig elveszítették valódi feladatkörüket, a Szentírás és a hagyomány tudományos módszernek engedelmeskedő filozófiai, exegetikai és teológiai megnyitását. Attól kezdve kénytelenek voltak a pápai vagy tanítóhivatali apologétikára szorítkozni.[7] E tanítóhivatalt érintő paradigmaváltás elméleti alapjának kidolgozása a német jezsuita Joseph Kleutgen nevéhez fűződik.[8] Noha életmódja jórészt ismert volt az egyházi hivatal előtt – a legsúlyosabb erkölcsi vétkeket és teológiai tévedéseket követte el (csábított a gyóntatószékben, eretneknek ítélt másokat), sőt még bűntett is kötődött hozzá (mérgezést kísérelt meg) –, és semmi esetre sem felelt meg a merev újskolasztikus követelményeknek[9], a teológus, akit Reisach német kúriai bíboros és IX. Piusz egyaránt nagyra becsült, kettős (rendkívüli és rendes) tanítóhivatallal kapcsolatos koncepciójával Rómában meghatározó szerepet játszott az 1863-ban kibocsátott Tuas libenter breve[10], de mindenekelőtt az I. Vatikáni Zsinat folyamán, 1870. április 24-én kibocsátott Dei filius konstitúció megszövegezésében. Az egyházi tanítóhivatal e hagyománytörténetileg új felfogása attól fogva tehát egyenesen „gúzsba kötötte” az exegétákat[11] és a teológusokat. Ugyanakkor a pápákat és a püspököket elszigetelte a kritikus-lojális hívek körétől, amely adott esetben kiigazítást tudott volna tenni. [L. ugyanerről honlapunkon Hubert Wolf münsteri egyháztörténész kiváló tanulmányát »] Márpedig erről az egyház szükséges továbbfejlesztése érdekében (ecclesia semper reformanda!) nem lehet lemondani a megváltozott történelmi, társadalmi és kulturális keretfeltételek között, ha küldetésével, az evangélium hirdetésével az egyház el akarja érni a mindenkori embereket. Ennek ellenére megszilárdult a kettős egyházi tanítóhivatal koncepciója, s azt a II. Vatikáni Zsinat is kifejezetten megerősítette a Lumen gentium kezdetű dogmatikai konstitúcióban. A 25. szakasz 1. bekezdésében a következőket olvashatjuk:

„A római pápával közösségben tanító püspököket mindenkinek úgy kell tisztelnie, mint az isteni és katolikus igazság tanúit; a hívőknek pedig egyet kell érteniük a nyilatkozattal, melyet hit és erkölcs dolgában püspökük Krisztus nevében terjeszt elő, és a lélek vallásos engedelmességével kell ragaszkodniuk hozzá. Az értelem és akarat e vallásos engedelmességét különös módon tanúsítani kell a római pápa Tanítóhivatala iránt, még akkor is, ha nem „ex cathedra” beszél; azaz tisztelettel el kell ismerni legfőbb Tanítóhivatalát, őszintén ragaszkodni kell tételeihez, az ő elgondolásának és akaratának megfelelően, ami az okmányok jellegéből, ugyanazon tanítás megismétléséből vagy a fogalmazás módjából ismerhető meg.” (Kiemelés tőlünk: MG/JK)[12]

Mármost az „értelem és akarat” LG 25,1-ben megkövetelt „vallásos engedelmessége” a teológusok számára nem jelentett mást, mint annak megerősítését, hogy feladatuk az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásait illetően merőben az apologetikára korlátozódik. Persze nyilvánvaló feszültség észlelhető a teológiai kutatás és tevékenység apologetikára korlátozása és a Dei Verbum, az isteni kinyilatkoztatással kapcsolatos zsinati konstitúció között. E dokumentum 12. szakaszának 5. bekezdésében – miután a Szentírás korszerű, történeti-kritikai kutatása „zöld utat” kapott – ezt olvassuk:

A Szentírás-magyarázóknak tehát az a dolguk, hogy e szabályok szerint törekedjenek a Szentírás értelmének mélyebb megértésére és kifejtésére. Így mintegy az ő előkészítő tudományos munkálkodásuk alapján fog kiérlelődni az Egyház döntése. Mindez ugyanis a Szentírás-magyarázatot illetően végső fokon az Egyház ítéletének van alávetve, mert az Egyház Isten igéje megőrzésével és magyarázásával isteni parancsot teljesít és isteni szolgálatot lát el. (Kurziválás tőlünk: MG/JK)

Noha az Egyház – itt ugyanis, eltérően az LG 25,1-től, nemcsak a tanítóhivatalról van szó! – teljesen magától értetődően marad meg végső döntéshozó instanciának, ítélete nem megelőzi az exegetikai munkát (hiszen akkor ennek csak a jóváhagyás lenne a feladata), hanem megfordítva: alapul kell vennie az exegéta munkáját. A DV 12-ben említett „előkészítő tudományos munkálkodás” azt jelenti, hogy az exegéta tevékenysége önálló, mércéjét tudományos kritériumok jelentik, s nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a tanítóhivatal, illetve az egyház egésze ítéletet alkothasson.

Az, hogy a zsinat utáni időszakban a kanonikus teológiai diszciplínák közül épp az ó- és újszövetségi exegézis indulhatott hallatlan fejlődésnek, és művelői zavartalanabbul, a tanítóhivatal szankcióinak kevésbé kitéve dolgozhattak, mint más diszciplínát (kivált a dogmatikát és a morálteológiát) művelő kollégáik, elsősorban kétségtelenül a DV 12 által nyújtott védelemnek köszönhető. Hiszen VI. Páltól XVI. Benedekig összességében az LG 25 szellemisége volt a meghatározó: minden tanítóhivatali megnyilatkozás vita nélküli elfogadásának szigorú megkövetelése, a nem definitív tanításokat (azaz a rendes tanítóhivatal kijelentéseit) is, sőt elsősorban ezeket beleértve. II. János Pál pápasága alatt nemcsak ismételten és nyomatékosan megfogalmazódott[13], hanem egyházjogilag is szentesítődött[14] ez a követelmény. Elsősorban az 1990 óta az ún. Hitvallásnak (Professio fidei)[15] a nikaia-konstantinápolyi krédót kiegészítő szakaszai – amelyekre minden személynek esküt kell tennie, „akit minősített viszony fűz az Egyház tanítási feladatához”[16], így a teológiát tanítóknak is[17] – dokumentálják az eltökéltséget, amellyel II. János Pál mindenféle megszorítás nélkül érvényre akarta juttatni az egyházi tanítóhivatal iránti engedelmességet.

Ha azonban a különböző teológiai diszciplínák művelői számára – a magától értetődően előfeltételezendő egyházi lojalitás alapján – lehetetlenné válik, hogy szabadon és a tudományos mércéket szem előtt tartva kutassanak és kutatásuk eredményeit az egyházon belüli diskurzus részévé tegyék, s ha ehelyett éppenséggel esküvel kényszerítik őket a tanítóhivatali apologetikának „az akarat és az értelem vallásos engedelmességével” való művelésére, akkor hogyan érlelődjék ki az egyház ítélete (vö. DV 12)? Hibátlanul körkörös okoskodás!

Világos jelei mutatkoznak azonban annak, hogy Ferenc pápa épp e körben forgó okoskodás megtörésére készül. Így az EG-vel nem az LG 25 szellemiségét követi, amely meghatározta elődeinek a tanítóhivatalt illető önértelmezését. Az EG 40-ben kifejezetten a DV 12-re utal vissza, és – a zsinati dokumentum megfogalmazásán túlmutatóan – méltatja az exegéták és teológusok szerepét az egyház, tudniillik a tanítóhivatal ítéletalkotási folyamatában – vagyis a maguk összességében szem előtt tartja[18] a teológiai diszciplínákat. Az EG 40 így hangzik:

Az Egyháznak, amely missziós tanítvány, növekednie kell a kinyilatkoztatott szó értelmezésében és az igazság megértésében. A szentírásértelmezők és a teológusok feladata segít „kiérlelni az Egyház ítéletét”. A maga módján a többi tudomány is ezt teszi. A társadalomtudományokra hivatkozva mondta például II. János Pál, hogy az Egyház figyel azok eredményeire, hogy „konkrét jelzéseket kapjon, melyek segítik a Tanítóhivatal küldetésének teljesítését”[19]. Emellett az Egyházon belül számtalan olyan kérdés van, amelyet nagy szabadsággal lehet kutatni, és gondolkodni róla. A filozófiai, teológiai és lelkipásztori gondolkodás különböző irányzatai, ha engedik, hogy a Lélek összehangolja őket a tiszteletben és a szeretetben, gyarapítani tudják az Egyházat, mert segítenek feltárni a szó mérhetetlenül gazdag kincstárát. Azoknak, akik egy monolitszerű és finom különbségtételek nélkül mindenkitől megvédett tanításról álmodnak, mindez tökéletlen szétforgácsolódásnak tűnhet. Ám a valóság az, hogy ez a változatosság segíti az evangélium kimeríthetetlen gazdagsága különböző szempontjainak a megnyilvánulását és jobb kibontakozását. (Kiemelés tőlünk: MG/ JK)

Ferenc pápa tehát nyilvánvalóan nem fél attól, hogy az egyházon belül számtalan kérdést nagyobb szabadsággal kutassanak és gondoljanak végig. Mindenképpen olyan terepet ír le ezzel, amely a 19. század közepétől – mint az imént vázoltuk – potenciális veszélyeket tartogatott az exegéták és teológusok céhének azon tagjai számára, akik kutatásaikban megengedik maguknak ezt a szabadságot. E szabadság semmiképp sem magától értődő. Ferenc azonban épp ennek elérésére törekszik, ezt tartja kívánatosnak. Számára a teológiai gondolkodásban érvényesülő sokféleség és divergencia nyilvánvalóan nem az elrettentés forgatókönyvét jelenti. Épp ellenkezőleg, hiszen ezek „segítenek feltárni az Ige mérhetetlenül gazdag kincsestárát” és elősegítik, hogy „az evangélium kimeríthetetlen gazdagságának különböző szempontjai megnyilvánulhassanak és teljesebben kibontakozhassanak”. Tehát éppen hogy nem „monolitikus és finom különbségtételek nélkül mindenkitől megvédett tanításról” álmodik!

Az EG 40-nel Ferenc a II. Vatikáni Zsinat „vágányára” vált át, amely nem a múltba, visszafelé, hanem előre, a jövőbe tart.[20] Sok kiválóan képzett exegéta és teológus törekszik szaktudásával részt vállalni abban, hogy „mintegy a tudományos előkészítő munkára támaszkodva kiérlelődhessék az Egyház ítélete” (DV 12). Ferenc álma valóra váltása, a küldetését – épp a 21. század körülményei között élő szegényekre tekintettel[21] – következetesen és sikeresen teljesítő missziós egyház megteremtése (vö. EG 27) sok fontos színtéren zajlik, amelyeket maga Ferenc is megemlít (EG 26-33, 102–109). Ezek az egyházi (hivatali) struktúrákra, illetve a „kétosztályú kereszténység” (klerikusok – laikusok”) meghaladására, valamint a nők szerepének erősítésére vonatkoznak az egyház minden szintjén (beleértve tehát az irányítás döntési kompetenciával felruházott szintjét is). Az újszövetségi iratok exegetikai szempontból sok hasznos útmutatással szolgálnak ahhoz, hogy bátor és az idők jeleinek megfelelő lépésekre vállalkozzunk az EG-ben programszerűen kijelölt irányban. Az lesz azonban a döntő, hogy Ferenc pápának sikerül-e valóban elindulnia ezen az úton és a lehető legtöbb hívőt rábírnia a csatlakozásra. (Ábrahám Zoltán fordítása)

[1] A La Vanguardia 2014. VI. 9-én Ferenc pápával készített interjúja. (www.muenster.de/~angergun/interview-franziskus-vanguardia.pdf – hozzáférés: 2014. VI. 20.)

[2] Az apostoli buzdítás magyar szövege itt olvasható: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=451#EG002 ( – Ford.)

[3] Ez első lépést már XII. Piusz pápa megtette az 1943. IX. 30-án kibocsátott Divino afflante spiritu enciklikájával.

[4] Vö. II. János Pál pápa apostoli levelével, az 1994-ben írott Ordinatio sacerdotalisszal, amely a Hittani Kongregáció Inter insigniores című, a nők pappá szentelhetőségének kérdésével kapcsolatban 1976-ban egybegyűjtött érveket felsorakoztató nyilatkozatra utal vissza (Sekretariat der Deutschen Bischofskonferenz [szerk.]: Verlautbarungen des Apostolischen Stuhls 117, Bonn 1994).

[5] II. János Pál az alábbi útmutatással zárja Ordinatio sacerdotalis című apostoli levelét: „Azért tehát, hogy minden kétség eloszlattassék e jelentős, magát az egyház isteni alkotmányát érintő ügy kapcsán, hivatalomnál fogva kinyilvánítom hivatalomnál fogva, a testvérek erősítése végett (Lk 22,32), hogy az egyháznak nincs semmiféle teljhatalma a papság szentségét adományoznia nők számára, s hogy az egyház minden hívének végérvényesen e döntéshez kell tartania magát.” (OS, kiemelés tőlünk: MG/JK)

[6] Az itt következő fejtegetések az alábbi munkákra támaszkodnak: H. Wolf: „»Wahr ist, was gelehrt wird« statt »Gelehrt wird, was wahr ist«? Zur »Erfindung« des »ordentlichen« Lehramts”. T. Schmeller – M. Ebner – R. Hoppe (szerk.): Neutestamentliche Ämtermodelle im Kontext. QD 239, Freiburg – Basel – Wien, 2010, 236–259; K. Unterburger: Vom Lehramt der Theologen zum Lehramt der Kirche. Pius XI, die Apostolische Konstitution „Deus scientiarum Dominus” und die Reform der Universitätstheologie. Freiburg – Basel – Wien, 2010, kül. 89–132; 179–238.

[7] Vö.: Wolf, i. m. (6. lj.), 255: „A teológiának csak az volt a feladata, hogy közelebbről értelmezze, a hit forrásaiból bizonyítsa és az ellenvetésekkel szemben megvédje a mindenkori pápai megnyilatkozást. Elsődleges feladatának immár nem a Szentírás és a hagyomány közvetlen és eredeti értelmezése, hanem a (rendes) egyházi tanítóhivatal magyarázatának a magyarázata számított.”

[8] Közelebbről többkötetes munkájához: Die Theologie der Vorzeit vertheidigt. 4 Bände, Münster 1853–160; 5 Bände, Münster 21867–1874.

[9] Ehhez vö. H. Wolf: Die Nonnen von Sant’Ambrogio. Eine wahre Geschichte. 329–337; 421–433 (és másutt).

[10] Ez a müncheni érseknek címzett apostoli levél valójában a J. J. Ignaz von Döllinger müncheni egyháztörténész körül csoportosuló modern, a történeti-kritikai módszerek iránt nyitott katolikus tudósok köre ellen irányult. Vö. Wolf, i. m. (6. lj.), 242.

[11] A történeti bibliakritika miatt az exegétákat már a 19. sz. vége óta különlegesen szigorú ellenőrzés alatt tartotta az egyházi tanítóhivatal. Ez vezetett a Pápai Bibliabizottság megalapításához XIII. Leó idején (1902); az intézmény a következő évtizedekben egyre nagyobb nyomást gyakorolt a történeti kritika módszerével dolgozó exegétákra – pl. Alfred Loisy emiatt szánta rá magát az egyházzal való szakításra. Vö. Unterburger, i. m., (6. lj.), 229–238.

[12] A Lumen gentium magyar szövegét l.: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=3. (P. Hünermann – H.-J. Hilberath (szerk.): Herders Theologischer Kommentar zum Zweiten Vatikanischen Konzil. Studienausgabe Band 1: Die Dokumente des Zweiten Vatikanischen Konzils Lateinisch-Deutsch. Freiburg – Basel – Wien, 2009.)

[13] Vö. a Hittani Kongregáció Donum veritatis kezdetű instrukciójával „a teológusok egyházi hivatásáról” (1990. V. 24.).

[14] Vö. ezzel az 1998. V. 18-án kibocsátott Ad tuendam fidem kezdetű motu propriót, amely rendelkezik arról, hogy a megfelelő kiegészítések kerüljenek bele a római katolikus egyház és a Rómával egyesült keleti egyházak törvénykönyveibe (CIC, ill. CCEO) is.

[15] L. a „Professio fidei”-t, illetve a Hittani Kongregációnak a hitvallás záróformuláját magyarázó doktrinális kommentárját (1998. VI. 29.) A nikaia-konstantinápolyi hitvalláshoz fűzött kiegészítések a következők (ld. Denzinger –Hünermann [42014] 5070):

„Szilárd hittel hiszem mindazt is, amit Isten írott vagy szóban áthagyományozott Igéje tartalmaz és amit az Egyház Isten által kinyilatkoztatottként hinnünk – akár ünnepélyes ítéletként, akár a rendes és általános tanítóhivatal által – elénk tár.

Híven elfogadom és megőrzöm mindazt is, amit az Egyház a hitről vagy az erkölcsökről szóló tanítást illetően végérvényesként elénk terjeszt.

Továbbá az akarat és az értelem vallásos engedelmességével ragaszkodom mindahhoz, amit a római püspök vagy a püspökök kollégiuma hirdet, ha valódi tanítói hivatalukat gyakorolják, még ha nem áll is szándékokukban mindezt végérvényességüket kimondó aktussal kihirdetni.”

[16] Vö. Wolf, i. m. (6. lj.), 236.

[17] Az Ad tuendam fidem kezdetű motu proprio eleje (l. 14. lj.) alapján mintha ez a személyi kör lenne a tulajdonképpeni célcsoport: „A Katolikus Egyház hitének megvédését azon tévedésekkel szemben, amelyek egyes, főként teológiával foglalkozó hívők részéről merülnek föl, – mivel legfőbb feladatunk megerősíteni testvéreinket a hitben (vö. Lk 22,32) – feltétlenül szükségesnek látjuk, hogy a CIC és CCEO hatályos szövegébe betoldjunk olyan szabályokat, melyek kifejezetten köteleznek azoknak az igazságoknak a megőrzésére…” (kiemelés tőlünk: MG/ JK; a magyar szöveget ld. http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=72). A konkrét kiegészítések ténylegesen túlmennek tehát a „végérvényesként előterjesztett igazságokon”, és a rendes tanítóhivatal minden kijelentését is magukkal vonják; vö. a Professio fidei 15. lábjegyzetben idézett szövegével.

[18] Hogy ez nem véletlen, az kitűnik a pápa A. Spadaróval (SJ) készült interjújából, ahol Ferenc – úgyszintén világosan a DV 12-re utalva – azt mondja: „Növekszünk az igazság megértésében. Az exegéták és a teológusok segítenek az egyháznak a saját ítéletében növekedni (…)”. vö. A. Spadaro SJ: Das Interview mit Papst Franziskus. Szerk. Andreas R. Batlogg SJ, Freiburg – Basel – Wien, 2013, 72 (kiemelés tőlünk: MG/ JK).

[19] Az EG 43. lábjegyzetében Ferenc így adja meg az idézet forrását: „Motu proprio Socialium Scientiarum (1994. január 1): AAS 86 (1994), 209”. Csak az a baj, hogy ez a kijelentés II. János Pálnál nem vonatkozott a teológiai tudományra is.

[20] Ehhez ld. még Ferenc pápa alábbi megnyilatkozását is: „Ha Krisztus restauratív, legalista, ha mindent világosnak és biztosnak akar tudni, akkor semmit sem talál. A hagyományak és a múlt emlékezetének arra kell bátorítania bennünket, hogy új tereket nyissunk meg Isten számára. Aki még ma is diszciplína sugallta megoldásokra törekszik, aki túlzó módon a ‘biztonságot’ keresi a tanításban, aki az elveszett múltat keresi elkeseredetten, annak statikus, múltba forduló a látásmódja. A hit így egy ideológia lesz a sok közül. Nekem egyetlen dogmatikai bizonyosságom van: Isten minden személy életében jelen van. Isten minden ember életében jelen van.” (A. Spadaro SJ: Interjú [18. lj.], 62).

[21] Ezt az aspektust Ferenc a IV. fejezetben – Az evangelizáció társadalmi vetülete – tárgyalja részletesen (EG 176–258).