Nagyvilág
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

A szexualitás keresztény leértékelése


„…azokat az egészen 1950-ig visszanyúló értelmezési kezdeményezéseket, amelyek a szexualitásra úgy tekintenek, mint eleven és örömteli dologra, az újszövetségi alapok értelmében még merészebben fel kellene karolni.”
Lutterbach


A szexualitás keresztény leértékelése


Az emberközeli szexualitástól való folyamatos eltávolodás története? – HUBERTUS LUTTERBACH

Hannelore Elsner 2011-ben megjelent Im Überschwang [Bőségben] című bestsellerében a színésznő a katolikus „angolkisasszonyoknál” töltött internátusi éveit írja le. Szemléletesen bemutatja, hogy a szexualitást az internátusban egyáltalán nem úgy fogták fel, mint emberi mivoltunk és emberi kapcsolataink kifejezését:

„Senki sem beszélt nekünk a testi folyamatokról, az első menstruációról, a szexualitásról. Azt hiszem, minél szigorúbb katolikus nevelést kaptunk, annál gyakrabban köröztek gondolataink saját testünk, a szexualitás, s mindazon dolgok körül, amelyekről pusztán félénk elképzeléseink voltak, és amelyeket oly szigorú tiltás övezett. Az apácák is ezért váltak egyre titokzatosabbá és érdekesebbé számunkra.”[1]

Forrás: Michael Felder – Jörg Schwaratzki (szerk.): „Glaubwürdigkeit der Kirche – Würde der Glaubenden. Für Leo Karrer”. Freiburg – Basel – Wien, Herder, 2012, 265–275. l. Szöveghű fordítás kisebb rövidítésekkel.

A szerző 1961-ben született a németországi Lippstadtban. Katolikus teológus, egyháztörténész. A münsteri és a bonni egyetemen teológiát, történelmet és művészettörténetet tanult. 2000 óta a történeti teológia professzora az esseni egyetem teológiai szakán. Legutóbbi publikációi: „Tot und heilig? Personenkult um »Gottesmenschen« in Mittelalter und Gegenwart” (Halott és szent? Személyi kultusz „Isten emberei” körül a középkorban és napjainkban. Darmstadt, 2008; „Kinder und Christentum. Kulturgeschichtliche Perspektiven auf Schutz, Bildung und Partizipation von Kindern zwischen Antike und Gegenwart” (Gyermekek és kereszténység. A gyermekek védelmének, oktatásának és részvételének művelődéstörténei távlatai az ókorban és a jelenben. Stuttgart, 2010).

 

„Nem tudtam semmit sem. Egyáltalán semmit. Lehet, hogy épp ezért tudtam annyira szabadon és gátlások nélkül játszani a testemmel. Közöttünk, lányok között amúgy is mindig érzéki volt a hangulat. (…). Az egyetlen problémánk az volt, hogy mindezt meg kellett gyónnunk. »Szemérmetlen voltam« – ezt kellett mondanom, ha olyan kellemes érzés fogott el, melyről azt sem tudtam, mi is ez pontosan. (…) De a gyóntatóatya persze tudta, miről van szó.”[2]

Hasonló mérleget von katolikus neveltetéséről Anton Stangl újságíró 2010-ben megjelent önéletrajzi visszatekintésében:

„A teljesen természetes, elkerülhetetlen testi érési folyamatokat ördöginek állították be. A tapasztalatlan fiatalok nyakára félelemből kötöttek hurkot, melyet aztán tetszés szerint lehetett szorosabbra vonni. A nevelés majdnem teljesen kimerült abban, hogy a fiatalok tanulják meg tökéletesen uralni természetes nemiségüket, a felnövekvő személyiséget úgymond erre az egy szegmensre redukálták. Mi mindent el nem mondtak nekem később az egyházi vezetés alatt álló internátusok egykori növendékei az erre vonatkozó zsarnoki szigorról, melyet ezekben a házakban megtapasztaltak. A teremtés, azaz Isten által nekünk ajándékozott nemiséget valami ördögi rosszként beállítani – ez csakis kártékony dolog lehet…”[3]

Figyelemre méltó, hogy éppen az 1934-es lelkigyakorlat kapcsán rója fel Stangl, hogy „állandóan kiemelt figyelem övezte a ’tisztaságot’, amelyet minden egyes ’beszennyezés’ illetve ’önfertőzés’ megsemmisít, s csak akkor lehet elkerülni az örök kárhozatot, ha a fiatal azonnal felkeresi gyóntatóatyját. Mindez persze megmaradt valamiféle absztrakt-lelki szinten. Az isteni természet teremtette valódi testiség egészen negatív megvilágításban létezett csak. Minő meggyalázása ez a teremtésnek!”[4]

A szépirodalmon túl a kortárs tudományos publikációkban is találhatunk példát arra, hogy a kereszténység (is) mennyire lealacsonyította a szexualitást: Egy tanulmány szerint, amelynek témája „a szexualitás a középkorban”, a nemiség keresztény leértékelése egészen addig elment, hogy a szexualitást „bűnös” dolognak tekintette. Ily módon „elszakadt az újszövetség nézőpontjától”, s ez „a keresztény teológia számára végzetessé” vált.[5] A szexualitás negatív szerepéről olvashatunk egy másik tanulmányban is, amely az 1945 és 1965 közti keresztény leánynevelésről szól. Eszerint akkoriban „minden vonzódást elnyomtak, minden érintést bűnnek tekintettek”, úgyhogy a lányokban „sem pozitív világkép, sem saját magukhoz való pozitív viszonyulás nem alakulhatott ki”[6].

Karrer-FS Az eddig felsorakoztatott állásfoglalások láttán felmerül a kérdés: milyen történelmi folyamatok állnak a szexualitás leértékelése mögött? Ahhoz, hogy ennek a mai szemmel az emberközelitől egyre távolodó fejlődésnek a nyomára jussunk, első lépésként –vallástörténeti szempontból – különbséget kell tennünk a kultikus és az erkölcsi tisztaság között. A későbbiekben ez a megkülönböztetés segíthet jobban megérteni, hogy a kereszténység kétezer éves történelme során miért értékelték olykor gyökeresen különböző módon a szexualitást. Végül pedig, harmadik lépésként, arról lesz szó, hogy a szexualitás évszázados leértékeléséből milyen életigenlő következtetéseket vonhatunk le.

A kultikus és az erkölcsi tisztaság alapvető megkülönböztetése

A bűn kétféle értelmezésének megkülönböztetése a vallástörténetre vezethető vissza. Eszerint bűnnek minősül egyrészt a kultikus beszennyezés, másrészt az erkölcsi-felfogásbeli vétség is. „A sajátosan kultikus tisztaság fogalmát úgy definiálhatjuk, hogy a normális életvitel bizonyos, többé-kevésbé súlyos megzavarását miazmaként [azaz beszennyezésként][7] fogták fel. Ilyen zavar volt például a nemi érintkezés, a születés vagy a halál, s különösen is a gyilkosság. Hagnosz [azaz tiszta] a szó szoros értelmében az, aki kerüli a kontaktust a vérrel és a halállal.”[8] Az ószövetségi Izraelre pedig jellemző volt, hogy „Istennel csak a kultikus tisztaság állapotában lehetett kapcsolatba lépni, s emiatt a tisztaság és a tisztátalanság fogalma az Ószövetségben nagy szerepet játszik. A törvények (különösen a kultikus tisztaságra vonatkozók) figyelembe veszik azokat a tényezőket, amelyek miatt a kultikus tisztaság megszűnt (szexuális élet, egyes betegségek, halott érintése, bizonyos ételek), s rendelkeznek arról is, hogy miképpen lehet visszaállítani azt.”[9] Annak érdekében, hogy a tisztaságnak ezt a kultikus felfogását – amely manapság igencsak távol áll tőlünk – jobban megértsük, már Paul Ricoeur, a neves filozófus is arra buzdított, hogy „helyezkedjünk bele egy olyan látásmódba, amely szerint valami azért tisztátalan, mert egy törvény objektív megszegésének minősül, nem pedig azért, mert felelős okozója van.”[10]

Ezzel ellentétben az erkölcsi-felfogásbeli tisztaság eszménye, amelyet egyébként a görög filozófusoknál éppúgy megtalálunk, mint Izrael prófétáinál vagy Jézus üzenetében, a szív tisztaságának megőrzésében gyökerezik, közelebbről az isten- és emberszeretet becsületes és őszinte emberi közelségre törekvő megvalósításában. Vallástörténeti szempontból döntő jelentőségű az a Jézus szájába adott kijelentés, amely szerint nem az tesz tisztátalanná, amit az ember megérint vagy magához vesz, hanem mindaz az életet megvető szándék, ami a szívéből származik (Mk 7,14-15): „Egyedülálló Jézusnak az a határozott álláspontja, hogy a tisztátalanság oka az erkölcstelen szándékban rejlik”.[11]

1. Jézus erkölcsi tisztaságfelfogása: következmények nélkül maradt a kereszténység történetében?

Az erkölcsi-felfogásbeli tisztaság világosan képviselteti magát az Újszövetségben, ezért az újszövetségi iratokban hiába is keresnénk a szexualitás leértékelését vagy megvetését. A férfiaknál a pollúció vagy nőknél a menstruáció egyáltalán nem jelenik meg témaként, s a szexualitás házastársak közötti megélése is csak azzal a fenntartással, hogy az imádság, illetve az istentisztelet fontosságban megelőzi azt.

Ha Jézus világos, emberközpontú felfogása a középkorban és az újkorban is tovább élt volna, felesleges lenne ma a szexualitásnak az ember lényegétől oly idegen leértékeléséről beszélnünk, amely az újszövetségtől is távol áll. A dolgok azonban másképp alakultak.

A szexualitás felfogásának ezt a változását, amely az 5. és 6. században nyugaton egyre szélesebb körben elterjedt, társadalomtörténeti szempontból egy inkulturációs folyamat részeként értelmezhetjük: A nyugat-római birodalom katonai és civilizációs összeomlása után, melynek következtében az ókori iskoláknak és egyetemeknek is be kellett zárniuk kapuikat, írástudatlan germán népek érkeztek ezekre a „magukra hagyott” területekre. Az emberi együttélés témakörében a szexualitásról és a tisztaságról alkotott ideáljaik nagymértékben megegyeztek azokkal a kultikus elképzelésekkel, amelyeket a zsidó-keresztény hagyomány mindenekelőtt az ószövetségi tisztasági törvényekben rögzített. Ennek megfelelően a népvándorlásnak ezektől az egyszerű kultúráitól idegen maradt az újszövetség szándéketikája, annál is inkább, mert ez utóbbi már egy magas szintű teológiai és filozófiai reflexió kifejeződése volt. Mindennek következménye volt a kultikus tisztaságfelfogás több mint másfél évezreden át ható uralma, valamint ezzel együtt a szexualitás leértékelése.

Az előzőekben leírt paradigmaváltás keretein belül az Újszövetségben még etikai terminusként értelmezett bűn fogalmát a 6. századtól kezdve a pollúciónak a Leviták könyvéből származó kultikus kategóriájával tették egyenlővé. Sőt, ezt az azonosítást közvetlenül Pál apostolra mint tekintélyre vezették vissza. Ez úgy hangzik, mintha Pál apostol a kultikus tisztaságnak, s ezzel együtt a szexualitás leértékelésének a szószólója lett volna. „Pál apostol mondja: Minden tisztátalan beszennyezés [pollúció] paráznaságnak [fornicatio] neveztessék”[12], amint az egy, a 9. századból származó, papoknak íródott gyóntatási segédletben olvasható. Úgy tűnik, ez az azonosítás a kora középkorban földrajzilag igencsak elterjedt volt: megtaláljuk többek közt a spanyol teológus, Sevillai Izidor († 633) szentenciáiban, a Felső-Rajna-vidéken kolostorokat alapító misszionárius, Pirmin († 753) műveiben, Froidmont-i Tamás feljegyzéseiben vagy a párizsi filozófus, Alanus ab Insulis († 1202) prédikációról szóló tanításában.[13]

A mai fülnek persze különösen idegenül hat, hogy a kora középkorban a „beszennyezés” (pollutio – [elterjedt magyar kifejezéssel: tisztátalanság – Szerk.]) kifejezés a szándékos és az önkéntelen ejakuláción túl átfogó értelemben a szexualitás tárgykörében szereplő főbenjáró bűnök (férfiak közötti nemi aktus, vagy állatokkal történő szexualitás stb.) megnevezésére is szolgálhatott. A főbenjáró bűnök „tisztátalanságként” való megnevezése, amelyet nem utolsósorban a középkori gyóntatási segédletek népszerűsítettek, még egy 1665-ből származó tanítóhivatali döntésben is visszayköszön: azok, akik állatokkal vagy férfiként férfival közösültek, a gyónásban pusztán csak azt mondják, hogy „tisztátalanságot” követtek el![14]

2. A keresztény eszmény a középkor óta: a szexualitás nélküli élet

Az emberi szexualitással való bánásmód fentebb felvázolt kultikus premisszája, amint az a 6. századtól kezdve számos egyházi normában helyet kapott, kiemeli a háttérben megbúvó eszményképet: egy olyan életet, mely a lehető legnagyobb mértékben lemond a szexualitás gyakorlásáról.

Magától értetődik, hogy a megkövetelt önmegtartóztatás elsősorban a liturgia szolgáira vonatkozott. Abban a mértékben, ahogy az eucharisztia mindennapi megünneplését a papok számára kötelezővé tették, úgy várták el tőlük a cölibátus betartását[15]. Peter Browe liturgiatörténész az idevágó csodákról szóló, a késő középkoron is túlnyúló beszámolókat akként idézi fel, mint a kultikusan motivált szexuális önmegtartóztatás papságra gyakorolt befolyásának bizonyítékait[16]. Ezek leírják, hogy az eucharisztikus átváltoztatás során az Úr látható módon megvonta magát azoktól a papoktól, akik előtte szexuálisan aktívak voltak. „Ezeknek az átváltoztatás-csodáknak a fő célja az volt, hogy megjutalmazza és megdicsőítse a papot jámborságáért és szexualitásmentes szentségéért. Ez volt az újdonság.”[17]

A kötelező cölibátusnak döntően a kultikus tisztaságfelfogás miatt erőltetett elterjedése kihatott az újszövetségi szimbolika értelmezésére is. A gyerekek még nem szunnyadó szexualitásuk miatt már az ókori pogány kultúrákban is különösen tisztának számítottak, úgyhogy az istenekről azt feltételezték, hogy elsősorban a gyermekek kellemes hangját hallják meg. Ebben az értelmezési mezőben érthető, hogy miként vezetett a képzetlen középkori kereszténységen belül a latin puer (gyermek) és purus (tiszta) szavak elsődlegesen vallási – de az újszövetség által nem igazolt – azonosítása oda, hogy elterjedt a gyermekek felvétele a kolostorokba. A gyermekek mindenki másnál kedveltebb közbenjáróknak számítottak. Azt tartották, hogy Isten szereti és meghallgatja a gyermekek tiszta hangon elmondott, szexuális kontaminációktól mentes kéréseit – így lehetne visszaadni a háttérben megbúvó meggyőződést. Csakugyan így hangzik a természettudományos előtti világképben gyökerező, de máig hallható meggyőződés: „A gyermekek imája áthatol a felhőkön.”[18] Ez a szexualitás által nem beárnyékolt istengyermekség – a világi keresztényekkel összehasonlítva „különleges istengyermekségről” beszélhetnénk – nem korlátozódott a gyermekekre. Ez a gyermekségideál a szerzetesek és klerikusok számára is kötelező volt. Korántsem véletlen, hogy az evangéliumi tanácsok a virágzó középkortól kezdve a következők: szegénység (a vagyonközösség értelmében) – mint a gyermeké; szexuális tisztaság – mint a gyermeké; és engedelmesség – mint a gyermeké.[19] A szexualitástól mentes tiszta istengyermekség egyébként még a külsőségekben is megnyilvánult: így például a tonzúrát a középkorban „gyermeki hajviseletnek” tekintették. Ezenkívül a szerzetesi csuklya, illetve a papi vállkendő mint felvágott és „kilapított” csuklya gyermeki ruházatnak számított, abból kiindulva, hogy a csuklya az ókorban a gyermekek jellemző ruhadarabja volt.[20] „A pusztai atyáktól kezdve egészen a késő középkorig megfigyelhető ennek az értelmezésnek a folytonossága. Újra és újra hallatják a hangjukat azok, akik a szerzetesi csuklyában az ártatlanság és a tisztaság, valamint a Krisztusban való gyermekség jelét látják.”[21]

Másodsorban a laikusokat érintette a szexualitás leértékelése. Nem pusztán amiatt, hogy kizárólag házasságon belül és gyermeknemzés céljából szeretkezhettek, hanem azért is, mert az egyház egészen a II. Vatikáni Zsinatig az év folyamán számtalan alkalomra előírta nekik a szexuális önmegtartóztatást. Ez vonatkozott például a vasárnapi áldozás előtti éjszakákra, egyéb főünnepek előtti éjszakákra, valamint általánosan a böjti időszakokra. Így aztán egy laikus egy évben összesen majdnem hat hónapon át szexuálisan önmegtartóztató életet élt.

Világosan ki kell emelnünk, hogy a szexualitás leértékelése a nőkre kivált drasztikus hatással volt. Rendszeresen bekövetkező menstruációjuk miatt úgyszólván látensen szexuálisan aktívnak, s így tisztátalannak számítottak. Maga Petrus Abaelardus († 1142),a jelentős teológus is, aki máskülönben korszakára egyáltalán nem jellemző módon az erkölcsi-felfogásbeli tisztaság egyedüli fontossága mellett szállt síkra, menstruációjukból eredő látens tisztátalanságuk miatt még szerzetesnőknek (!) sem engedte meg, hogy az eucharisztia ünnepléséhez szükséges szent edényeket megérintsék: „Sem a sekrestyés, sem bármely más apáca nem érintheti meg az ereklyéket vagy az oltár szent edényeit vagy az oltárterítőket, kivéve, ha tisztításra adják át ezeket nekik. […] A sekrestyés apáca nyissa ki a szekrényeket, a szent edényeket pedig a szerzetesek veszik ki a szekrényekből és teszik vissza oda.”[22]

Kissé élesen úgy is fogalmazhatnánk, hogy még az sem teljesítette teljes mértékben a szexualitástól való totális távolságtartás keresztény eszményét, aki a szexualitás gyakorlása nélkül élt, mivel a menstruáció és az éjszakai magömlés útját állták ennek a célnak.

Az úgynevezett corpus incorruptum, azaz a romlatlan és romolhatatlan test ideálja egyfajta összegzésként jól mutatja, hogy a középkorban mennyire megalkuvások nélkül akarták elérni a szexualitástól való eltávolodást: A romolhatatlanságot, amely eredetileg egyedül az Úr testének jutott osztályrészül – a számos vallásban fellelhető motívumnak megfelelően –, a késő ókortól, de különösen a középkortól kezdve a kereszténységben is egyedül azon meghalt szentek kiváltságának tartották, akiknél ezt a földi életükben tanúsított szexuális önmegtartóztatás mennyei elismerésének tekintették, a Zsolt 34,21[23] és Zsolt 16,10[24] értelmében.[25] Ennek a „szexualitástól mentes” kereszténységnek a tiszteletéről tanúskodik például, hogy Bajorországban mai napig számos templomban láthatjuk szenteknek közszemlére tett, s gyakran drágakövekkel díszített holttestét, de az is, hogy a római Szent Péter Székesegyházban üvegkoporsóban őrzik XXIII. János pápa romlatlan testét.

3. A szexualitás keresztény és egyházi újraértékelése az 1950-es évektől

A szexualitás keresztények által erőltetett, súlyos következményekkel járó leértékelésének csak pár évtizeddel ezelőtt lett vége, úgyhogy – amint azt a bevezetőben láthattuk – egészen napjainkig számos életrajzban találkozhatunk a nyomával.

Az 1950-es évektől kezdve mindenekelőtt három tényező volt meghatározó a szexualitás keresztény-egyházi újraértékelésében, mellyel vége szakadt „az emberközelségtől való folyamatos eltávolodás történetének”

A szexualitáshoz való egyre erősödő pozitív hozzáállás először is a pedagógiai és pszichológiai kutatásból profitált. Így például a pedagógus és teológus Otto Betz 1969-ben magáévá tette az orvos és pszichológus Alex Comfort Védőbeszéd egy emberközpontú szexuálmorál mellett c. monográfiai művében leírt szavait: „A kereszténység legnagyobb negatív teljesítménye, hogy a szexualitást problémává tette”[26] Még drasztikusabban folytatja Otto Betz – ismét csak a fent nevezett pszichológusra hivatkozva –, amikor a szexualitás olyan felfogása és gyakorlata mellett emel szót, amely az emberek közötti, egymást tiszteletben tartó közelség szolgálatában áll: „Éles tekintetünket nem kerülheti el az a pokoli gloriola, melyet ez az [aszexuális] szentség sugároz. Ennek a ragyogó tisztaságnak a peremén felismerhetjük az „ördög” által kísértésképpen küldött perverz szexuális fantáziák koszorúját. Lehet, hogy elborzadunk az áthagyományozott eszményképek ilyen radikálisan mítoszromboló analízise láttán, de a törékennyé és hiteltelenné vált elképzeléseket lehetetlen immár úgy továbbadni, mintha a pszichoanalitikus és a történeti-kritikai látásmód soha nem is létezett volna.”[27]

A változásnak másodszor egyházi-tanítóhivatali kihatásai is voltak, amennyiben kétségbe vonták, hogy a cölibátus mint életmód értékesebb minden más életformánál. Miután a II. Vatikáni Zsinat alatt a zsinati atyák leszögezték, hogy a cölibátusban és a házasságban élő keresztények ugyanolyan közvetlen kapcsolatban állnak Istennel a mindnyájukat összekapcsoló keresztség által (LG 32), a cölibátusban élők elveszítették az egészen addig nekik tulajdonított, szexualitást tagadó „iránymutató szerepüket”[28]: „Abban a mértékben, ahogy a „különleges istengyermekség” irányadó elképzelése eltávolodott a kultikus tisztaság kötelezettségétől, az 1950-es és 70-es évek között a [nem felszenteltek] „általános istengyermekségének” eszményképe számára is relativizálódott a kultikus tisztaság uralkodó elképzelése az újszövetségi előzmények javára, s ez komoly következményekkel járt. A hangsúly a kultikus tisztaság ápolásáról áttevődött a belső tisztaságra való törekvésre, az emberélet igaz voltának, valamint az Istenhez és az emberekhez fűződő kapcsolat közvetlenségének értelmében.”[29]

Harmadsorban sok európai társadalomban a 68-as mozgalmak kérdésessé tették a szexualitás keresztény oldalról egészen addig megvalósuló leértékelését. Az öröklött tradícióknak a 68-as nemzedék által követelt eltörlése egyaránt érintette az egyházi szexuálmorált és a nők alárendelt szerepét. Végül pedig ezeket az emancipációs törekvéseket az újfajta fogamzásgátló módszerek „feltalálása” is támogatta. A fogamzásgátló tabletta tett lehetővé először olyan szexuális gyakorlatot, amely soha azelőtt nem volt annyira „gondtalan”.

Mindennek eredményeképpen megállapíthatjuk: igaz ugyan, hogy a szexualitás keresztények általi, s visszatekintve emberellenes leértékelése, amely több mint másfél évezreden át tartott, történetileg magyarázható, s csak öt évtizeddel ezelőtt kérdőjeleződött meg – de azokat az egészen 1950-ig visszanyúló értelmezési kezdeményezéseket, amelyek a szexualitásra úgy tekintenek, mint eleven és örömteli dologra, az újszövetségi alapok értelmében még merészebben fel kellene karolni. Vajon elképzelhető-e, hogy ilyen háttérrel a nők a kereszténységben döntő pontokon (hivatalok stb.) a férfiakkal szemben továbbra is alárendelt szerepet játsszanak, hogy a kötelező cölibátus – a kultikus tisztaságfelfogás örököseként – még mindig jelentőséggel bírjon, vagy, hogy a szexualitás gyakorlását a házasságon belüli prokreációra korlátozzák? A szexualitás keresztény felfogásának és az ennek megfelelő gyakorlatnak ma sokkal nagyobb szüksége van a humántudományokból eredő impulzusokra, mint valaha, hogy ezáltal az eddigieknél sokkal kevésbé vonja magára a figyelmet az emberitől való eltávolodás kifejezési formájaként. Ez az eredménye a kereszténység történetét áttekintő vizsgálódásunknak, mely szerint a kultikus tisztaságfelfogás kora lejárt, s Jézus újszövetségi mércéjét kell minél világosabban szemünk előtt tartani. (Szabó Ferenc Miklós fordítása)


Irodalom

Abaelardus, Petrus: Epistula 8, in: McLaughlin, T. P.: Abelard’s Rule for Religious Women, in: Medieval Studies 18 (1956), 241-292, itt: 260.

Angenendt, Arnold: Die »kultische Reinheit« in Religion und Liturgie, in: ALw 52 (2010), 52-93.

Angenendt, Arnold: Geschichte der Religiosität im Mittelalter, Darmstadt 32005.

Betz, Otto: Auf der Suche nach einer neuen Geschlechtsmoral, in: KatBl 94 (1969), 385-392.

Browe, Peter: Die eucharistischen Wunder des Mittelalters, (Breslauer Studien zur historischen Theologie 4) Breslau 1938.

Elsner, Hannelore: Im Überschwang. Aus meinem Leben. Köln 2011.

Frassetto, Michael (Hg.): Medieval Purity and Piety. Essays on Medieval Clerical Celibacy and Religious Reform, (Garland Medieval Casebooks 19) New York 1998.

Gehltomholt, Eva/Hering, Sabine: Das verwahrloste Mädchen. Diagnostik und Fürsorge in der Jugendhilfe zwischen Kriegsende und Reform (1945-1965), Opladen 2006.

Lutterbach, Hubertus: Gotteskindschaft. Kultur- und Sozialgeschichte eines christlichen Ideals, Freiburg i. Br./Basel/Wien 2003.

Lutterbach, Hubertus: »Kindergebet dringt durch die Wolken«. Zum Zusammen­hang von Askese, kindlichen Stimmen, kirchlicher Liturgie und karitativer Wir­kung, in: Röcke, Werner/Weitbrecht, Julia (Hgg.): Askese und Identität in Spät­antike, Mittelalter und Früher Neuzeit, (Transformationen der Antike 14) Berlin/New York 2010, 81-104.

Lutterbach, Hubertus: Der Pflichtzölibat. Mittelalterliche Religiosität in der Moder­ne?, in: Garhammer, Erich (Hg.): Zölibat. Zwischen Charisma und Zwang, Würz­burg 2011, 35-51.

Lutterbach, Hubertus: Sexualität im Mittelalter. Eine Kulturstudie anhand von Buß­büchern des 6. bis 12. Jahrhunderts, (Archiv für Kulturgeschichte. Beihefte 43) Köln/Weimar/Wien 1999.

Oppenheim, Philipp: Symbolik und Wertung des Mönchskleides im christlichen Al­tertum. Vornehmlich nach Zeugnissen christlicher Schriftsteller der Ostkirche, (Theologie des christlichen Ostens. Texte und Untersuchungen 2) Münster 1932.

Ottenheijm, Eric: Impurity between Intention and Deed. Purity Disputes in the First Century Judaism and in the New Testament, in: Poorthuis, Marcel J. H. M./ Schwarz, Joshua (Hgg.): Purity and Holiness. The Heritage of Leviticus, (Jewish and Christian perspectives series 2) Leiden/Boston/Köln 2000, 129-147.

Paenitentiale Pseudo-Theodori, in: Wasserschleben, F. W. H. (Hg.): Die Bussordnun­gen der abendländischen Kirche, Halle 1851 [ND 1958].

Preston, James J.: Art. Purification, in: Encyclopedia of Religion 12 (1987), 91-100.

Ricoeur, Paul: Phänomenologie der Schuld. Bd. 2: Symbolik des Bösen, Freiburg i. Br./München 1971.

Stangl, Anton: Im Aufwind des Lebens. Durch Höhen und Tiefen des vergangenen Jahrhunderts. Hildesheim 2010.

Van der Toorn, Karel: Sin and Sanction in Israel and Mesopotamia. A Comparative Study, (Studia Semitica Nederlandica 22) Den Haag 1985.

[1]Elsner, 34k. – Az irodalmi hivatkozásért köszönet illeti Gunnar Anger urat.

[2] I. m. ,32.

[3]Stangl, 43. – Az irodalmi hivatkozásért köszönet illeti Gunnar Anger urat.

[4] U. o.

[5]Lutterbach: Sexualität im Mittelalter, 258.

[6]Gehltomholt/Hering, 102.

[7] miaszma – görögül: szennyezés, beszennyezettség, folt, mocsok, fertőzés (– Ford.)

[8] Vö. Preston, különösen 91–131; a beszennyezés különböző okairól u. o., 93 k.

[9]Vö. Van der Toorn, különösen 94–99.

[10]Ricœur, 35; l. még Angenendt: Reinheit, 52k.

[11]Ottenheijm, 146k.

[12]Paenitentiale Pseudo-Theodori 13,1.

[13] Vö. Lutterbach: Sexualität, 67.

[14] Vö. a 28 tételt, melyeket a Szent Officium 1665. szeptember 24-i dekrétumaiban elítélnek in: DH 2044.

[15] Lutterbach: Pflichtzölibat, 39k.

[16] I. m., 40–43.

[17] Browe, 100; ehhez a tematikához átfogóan lásd Frassetto.

[18]Lutterbach: Kindergebet, 91–94 és 94–97.

[19]Lutterbach: Gotteskindschaft, 145–151.

[20] I. m., 137–145.

[21]Oppenheim, 66.

[22]Abaelard: Ep. 8.

[23] „Az Úr megőrzi [az igaz ember] minden tagját, hogy egy se zúzódjék szét.” (A fordítás a Szent István Társulat fordítását követi. – Ford.)

[24] „… nem hagyod, hogy szented meglássa a sírt [Vulgata: az enyészetet (corruptio)]”

[25]Angenendt: Religiosität, 691k.

[26] Lásd Betz, 391.

[27] U. o.

[28]Lutterbach: Gotteskindschaft, 416–423.

[29] i. m., 423–428, különösen 423 (idézett hely).

Mérleg Online — 2014 09. 01