Nagyvilág
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

Vallás és politika

Vallás és politika kapcsolata: hogyan gondolkodjunk róla?
Szerző: Robert Benne

Robert Benne Forrás: https://www.luther.edu/
Robert Benne
Forrás: https://www.luther.edu/

El tud-e képzelni valaki egy olyan amerikai kormányt, amelyik arra utasítja Martin Luther Kinget, hogy ne használjon keresztény retorikát a polgárjogi harcra buzdító beszédeiben az 1950-es, ‘60-as években? Nos, pontosan ez az, aminek megtörténtére vágyik némelyik harcos ateista, szekuláris gondolkodó, sőt néhány vallási vezető is napjainkban. Akik ezt kívánják, és úgy vélik, hogy a vallási alapú erkölcsi értékeknek semmi keresnivalójuk sincs a nyilvános beszédekben és a politikai színtéren, azokat nevezem én „szeparáció-pártiaknak”. Míg legtöbbjük egyszerűen csak helyteleníti a vallás és a politika közötti kölcsönhatásokat, mások annyira ellenségesek a vallással – főként pedig a konzervatív kereszténységgel – szemben, hogy formálisan akár be is tiltanák.

A szeparáció-pártiaknak is több válfaja létezik, melyek mindegyike egy-egy példa arra, hogyan ne gondolkodjunk a kereszténység és a politikai szféra kapcsolatáról. Vannak olyan harcos ateisták — Dawkins, Dennett, Harris— akik a vallást annyira veszélyes dolognak tartják, hogy legszívesebben kitiltanák a közéletből. Mások – a kevésbé harcosak— egyszerűen csak azt szeretnék, ha a keresztény emberek letennék vallási alapú erkölcsi értékeik batyuját a közéletre nyíló bejárati ajtó előtt. Úgy vélik, hogy csakis a világi, racionális és vélhetően egyetemes értékek számára volna szabad engedélyezni a közéleti nyilvánosságot. Számukra a vallás olyannyira a plébániahivatal szűk szférájára korlátozódó, irracionális képződmény, hogy előbb-utóbb mindenképpen valamiféle teokráciához vezetne, ha alkalma nyílna rá, hogy megvalósítsa célkitűzéseit. Elborzasztja őket például az, hogy a vallásos emberek hatékonyan felléptek az abortusz korlátozását célzó politika támogatása érdekében, és hibásan azzal vádolják őket, hogy az ilyen akciók sértik az Állam és az Egyház elválasztásának alapvetését. A Bill of Rights első alkotmánykiegészítő cikkelye valóban megtiltja azt, hogy az államnak egy szabályos intézményesített vallása legyen (ez az Egyház és az Állam elválasztása), ám garantálja a vallások szabad gyakorlását is, ami a történelem során a keresztény egyének és szervezetek aktív részvételéhez vezetett a politikai életben. Az Egyház és az Állam elválasztása egészen más téma mint a vallás és politika kölcsönhatása. Ráadásul, a keresztény tevékenység magánéleti területre való korlátozása sérti azt a keresztény meggyőződést, miszerint Isten az élet minden területén aktívan jelen van, s a keresztények kötelesek az ő akaratát követni mindenütt. A szeparáció-pártiság ellentmond az Alkotmánynak, a keresztény meggyőződésnek és összeegyeztethetetlen az amerikai történelem szellemével is.

A szeparációt hirdetők ugyanakkor rámutatnak egy másik rossz gondolkodásmódra a politika és a vallás kapcsolatát illetően, amelyet én fúziónak nevezek. Fúzióról akkor beszélünk, ha az alapvető vallási értékek annyira egybefonódnak egy bizonyos politikai ideológiával, vagy egy bizonyos közéleti politikával, hogy a kettő szinte azonosul egymással. Ekkor mondhatjuk azt, hogy vallásossá tesszük a politikát és politizáljuk a vallást. A szeparációt szorgalmazókhoz hasonlóan a fúzió-pártiaknak is több válfaja létezik. Némelyik ezek közül szándékos, amikor például vallásos emberek mélyen meg vannak győződve arról, hogy alapvető vallásos hitük tökéletesen illeszkedik valamelyik politikai pártálláshoz. A híres teológus, Paul Tillich, egyszer a következőt írta a „szocializmus az egyetlen lehetséges politikai gondolkodási rendszer a keresztények számára.” Néhány konzervatív keresztény gondolkodó a kereszténység és a kapitalizmus egységének gondolatához jutott közel. Ám a legtöbb fúzió nem szándékos, mert a keresztények és egyházaik úgy gondolják, hogy kereszténység és politika összevegyítése rombolja hitük transzcendentális, egyetemes igényeit. Hitük politizálása azt jelenti, hogy az evangélium üzenetét az emberire szűkítik, s így annak hatóköre attól fogva csak bizonyos politikai meggyőződésű embereket érint. A fúzió rombolja az evangéliumi üzenet radikálisan forradalmi jellegét és egyetemességét. Mégis túl sok az olyan keresztény egyház, amelyik nem szándékosan ugyan, de egyesíti hitét és politikai meggyőződését. Ezek nem tudatosan, de egyértelműen úgy vélik, hogy hitük alapvetéseitől egyenes út vezet bizonyos ideológiákhoz és közéleti politikához. A liberális protestáns egyházak mind a liberális politika támogatói; ők alkotják a Demokrata Párt bal szárnyát. A politikai témákban érintett – ez nem mindig jelent politizálást – konzervatív egyházak, konzervatív politikai programokat támogatnak, és a Republikánus Párt soraiban találjuk őket. Arra lehet gyanakodni, hogy esetükben a politikai farok csóválja a vallásos kutyát.

A két terület kapcsolatának létezik egy jobb módja is, amelyet én „kritikus elköteleződésnek” nevezek. Ez a megközelítés feltételezi, hogy a keresztény hitbéli alapvetésekből – az egyéni emberi életek összemérhetetlensége, a megváltás Krisztustól jön, nem a politika kínálja, a szegények iránti elköteleződés – induló mozgás jó néhány lépést magában foglal, mielőtt megtalálná politikai kifejeződését. Ezek a lépések tartalmazzák többek között az egyes ember politikai filozófiáját, társadalmi beágyazottságát, nemét, az adott helyzet elemzését, vallásos meggyőződésének mélységét, a fontos értékek rendszerbe foglalását. A jó szándékú és intelligens keresztények ezen lépések mindegyikét különbözőképpen léphetik meg. Vagyis nincs nyílegyenes útvonal: nincsen „keresztény” politika. Léteznek azonban olyan politikák – például a rasszista ideológiát hangoztatók -, amelyek annyira egyértelműen összeegyeztethetetlenek a keresztény alapértékekkel, hogy ki kell húznunk őket a keresztények által támogatható politikák közül. Ezeknek a politikáknak több típusa akkor jelent meg a közéletben, amikor a nácik hatalomra jutottak Németországban, s abban az időben a helyes válasz ezekre a tiltakozás volt. Hálásak lehetünk azért, hogy olyan országban élünk, ahol ilyen gonosz politikák ritkán jelennek meg a politikai palettán. Az itteni helyzetre inkább az jellemző, hogy sokkal kétértelműbb esetekkel találkozunk, amelyek egyenetlenné teszik az alapvető értékektől a politikai cselekvéstervig tartó utat.

Ha ez az útvonal nem is nyílegyenes, a komolyan keresztény meggyőződésű emberek mégis képesek politikai formában artikulálni az alapvető keresztény értékeket. Lehetséges, hogy ez nem elégséges a politikai határozathozatalhoz, de a komolyan keresztény meggyőződésű ember számára szükséges, hogy ezen értékek mentén politizáljon. Néhány esetben éppen ezek az értékek a meghatározók. Véleményem szerint három olyan alapvető keresztény meggyőződés létezik, amelyek politikai artikulálódásához viszonylag egyértelmű, egyenes út vezet, és ezek a következők: a születő élet védelme, azok támogatása, akik közülünk nem képesek előteremteni a megélhetésükhöz szükséges javakat, és a vallásszabadság. A keresztényeknek támogatniuk kéne azokat a politikai irányvonalakat, amelyek ennek a három alapelvnek a mentén szerveződnek, de a politikai cselekvésig vezető út még ezekben az esetekben sem egyértelmű.

A politikai cselekvés vallásos hatóerejének tehát közvetetten kell jelen lennie, de jelenléte igen fontos. Az egyházaknak saját érdekükben is azt javaslom, hogy a politikai szférában csak közvetetten legyenek jelen. Ha az egyház valóban egyház, akkor jól képzett laikusok teremnek soraiban. Ezek az emberek mint egyének teszik majd meg az alapvető keresztény értékektől a politikai cselekvésig vezető utat, mint szavazók, politikusok vagy civil közösségek önkéntesei. Egyetlen komolyan keresztény meggyőződésű szenátor felér ezer egyházi kiáltvánnyal. Vannak azonban olyan időszakok, amikor az egyházaknak meg kell nyilatkozniuk, és közvetlenül kell cselekedniük, bár ezeket a cselekvésformákat csak alapos megfontolás után és ritkán szabad csak alkalmazni. Hasznos volna, ha az egyházak kidolgoznák a politikában való részvételük jó útjait.

Robert Benne, a Roanoke College Center for Religion and Society igazgatója, a Good and Bad Ways to Think about Religion and Politics (Eerdmans, 2010) című könyv szerzője.