Nagyvilág
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

77 éve írta XI. Pius a náci ellenes enciklikát

Írta: Dobray - www.mandiner.blog.hu

xipius.jpgHetvenhét évvel ezelőtt, 1937. március 21-én olvasták fel Németország katolikus templomaiban XI. Piusz pápa Mit Brennender Sorge, azaz Égető aggodalommal kezdetű náci-ellenes enciklikát. A pápa aggodalmát fejezte ki a német ifjúság ateista, militarista nevelésével kapcsolatban. Egyértelművé tette, hogy az egyház tanításával élesen szemben áll az emberek közötti bárminemű, így különösen a faji alapú különbségtétel.

A Magyar Katolikus Lexikon szerint a pápa húsvétkor nyilvánosságra hozott enciklikájában elítélte a német kormány katolikusellenességét, a konkordátum megszegését, a nemzetiszocialista (náci) újpogányságot, a fajelméletet, a faj-, egyház- és vallásüldözést, a korlátlan hatalmú államot. Az enciklika kiadása összefüggött a felekezeti iskolák megszüntetését előkészítő, Hitler aláírására váró törvénnyel.

Válaszul a nácik a papok elleni valutacsempészési, szexuális visszaéléseket középpontba állító perekkel, erkölcsi botrányhírekkel próbálták eljárásukat igazolni. Válaszjegyzékükben visszautasították a pápa német belügyekbe való beavatkozását, mivel az enciklika nem a német kormányhoz, hanem a nép egy részéhez szólt. A szövegezésben nagy segítségére volt a pápának egykori németországi nunciusa, államtitkára, Eugenio Pacelli, aki később XII. Piusz néven lett pápa.

Ezzel párhuzamosan adták ki a Divini redemptoris pásztorlevelet, ami az „istentelen kommunizmust” a „liberális materializmus” végső következményeként ítélte el, mind elméletben, mind gyakorlati kihatásaiban.

A katolikus egyház és a nácik közötti feszültségben az is szerepet játszhatott, hogy az ország katolikusok lakta területein sokkal kevésbé szavaztak a nácikra, mint máshol.

nacikkatterek.jpg

Egyértelmű, hogy a Mit Brennender Sorge a nácik ellen született: ezért írták németül, nem pedig a szokásos latin nyelven. A nácik reakciója is magáért beszél. A szöveg a mai fülnek régiesen hat, de azért érdemes beleolvasni:

Aki egy állítólagos ősgermán – kereszténység előtti elgondolással a puszta személytelen sorsot a személyes Isten helyébe lépteti, tagadja az isteni Bölcsességet és Gondviselést, aki „elér erejével egyik végtől a másikig s a mindenséget üdvösen igazgatja” (Bölcs. 8, 1.), s mindent szerencsés befejezéshez juttat. Az ilyen nem számíthat az istenhívők közé. Aki a fajt, a népet, vagy az államot, vagy az államformát, az államhatalom hordozóit vagy az emberi közösség egyéb alapértékeit – amelyek a földi élet keretein belül lényeges és tiszteletreméltó helyet foglalnak el – kiemeli földi értéksorrendjükből s mindennek, még a vallási értékeknek is legfőbb zsinórmértékévé teszi s bálványimádóan isteníti, az felforgatja és meghamisítja a dolgoknak Istentől alkotott és megszabott rendjét. (…)

Csak felületes szellemek eshetnek abba a tévedésbe, hogy nemzeti Istenről, nemzeti vallásról beszéljenek, csak ilyenek tehetik azt a botor kísérletet, hogy az egész világ Alkotóját, minden nép Királyát és Törvényhozóját, akinek nagyságához képest „a nemzetek oly kicsinyek, mint a vízcsepp a vödrön” (Iz. 40, 15.), egyetlenegy nép határai közé, egyetlen faj vérségi kötelékébe akarják szorítani. (…)

Köszönetet mondunk nektek, Tisztelendő Testvérek, valamennyi papjaitoknak és minden híveteknek, akik az isteni felségjogok védelmében egy támadó szellemű, befolyásos oldalról, sajnos sok támogatásban részesülő újpogánysággal szemben keresztényi kötelességeiteket teljesítettétek és teljesítitek. Ez a köszönet kétszeresen bensőséges, elismeréssel és csodálattal párosult azok iránt, akik kötelességük teljesítése közben méltóknak találtattak földi áldozatokra és szenvedésekre Istenért.

A kinyilatkoztatás Jézus Krisztus evangéliumában érte el tetőpontját s mint ilyen, végérvényes, egyszer s mindenkorra kötelező hatállyal bír. Ez a kinyilatkoztatás nem ismer emberi kéztől származó hozzáadást, még kevésbé pótlékot és önkényes „kinyilatkoztatásokat”, amilyenekkel a jelen idők egyes szóvivői az úgynevezett vér és faj mítosza alapján felváltani akarják a régit. (…)

Az igazi és törvényes tekintély mindenütt az egység köteléke, erőforrás, védelem szétesés és szétforgácsolódás ellen, a jövő biztosítéka; de különösképpen a szónak legmagasztosabb értelmében az Egyháznál, ahol a tekintélynek a Szentlélek irányítását és legyőzhetetlen támogatását ígérte meg az Isten. Ha olyan emberek, akik még a krisztusi hitben sem egyeznek meg, egy német egyház csábító és csalogató képét vetítik elétek, akkor tudjátok meg, hogy ez nem egyéb, mint Krisztus egy igaz egyházának megtagadása, kézzelfogható elfordulás attól az egész világnak szóló missziós parancstól, amelyet csak egy Világegyház képes teljesíteni. 
Más nemzeti egyházak történelmi útja, szellemi megmerevedése, földi hatalmasságok érdekeinek való kiszolgáltatottsága és szolgasága mutatják azt a reménytelen meddőséget, amelyek áldozatává esik elkerülhetetlen szükségességgel minden szőlővessző, amely az Egyház eleven szőlőtőkéjéről letörik. Aki tehát az ilyen elfajulásoknak az első perctől kezdve óvatosan és kérlelhetetlenül ellenszegül nemcsak a Krisztus-hit tisztaságának, hanem népe egészségének és életerejének is a legjobb szolgálatot teszi. (…)

Azoknak az eszteleneknek a száma, akik ma az erkölcsiség és a vallás szétválasztására vállalkoznak, légió. Ezek nem látják vagy nem akarják látni, hogy ha a hitvallásos, azaz világosan és pontosan körülhatárolt kereszténységet száműzik az oktatásból és a nevelésből, s ha a társadalmi és a nyilvános élet kialakításánál mellőzik, a lelki elszegényedés és hanyatlás útjára lépnek. Sem az állam kényszerítő hatalma, sem semmiféle eszmék, ha mégoly nemesek és magasztosak is, nem képesek tartósan az Isten- és a Krisztus-hitben gyökerező végső és döntő mozgatóerőket pótolni (…)

A veszedelmes koráramlatoknak tulajdonítható az a törekvés is, amely az erkölcstanhoz hasonlóan a jogot és joggyakorlatokat is el akarja választani az igazi istenhittől és a kinyilatkoztatott isteni törvényektől. Mi itt különösen az úgynevezett természetjogot tartjuk szem előtt, amelyet a Teremtő maga írt az emberi szív törvénytáblájára (Róm. 2, 14. s köv.), ahonnan azt a bűntől és a szenvedélytől el nem vakított értelem leolvashatja. (…)

Az embernek, mint személyiségnek istenadta jogai vannak, amelyeket tőle megtagadni, megszüntetni vagy meddőségre kárhoztatni a közösségnek nincsen joga. (…)

Kelt Vatikánban, 1937. március 14. Feketevasárnap. 

XI. PIUS PÁPA