Nagyvilág
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

Az irányváltás esélye

Ferenc pápa… rendkívül átgondolt és karakteres, hosszú szünet után ismét egyértelműen a II. Vatikáni Zsinat szellemiségét vagy annak reformirányú továbbgondolását képviselő programja – ezt hangsúlyoznunk kell azokkal szemben, akik nem látják, vagy egyenesen tagadják fellépésének fordulat-értékét, hiszen a világ aligha téved – pusztán a rokonszenves személyiség példaadásával nem, hanem csak az eleven példázat és a határozott intézményi reformok összhangja révén valósulhat meg.


Az irányváltás esélyei
Ferenc pápa 2013-ban


2013. december 11-én a Time című képes hetilap „az év emberének” (Person of the Year) nevezte Ferenc pápát, aki kilenc hónappal azelőtt lett a katolikus egyház főpásztora, és aki pár nappal a globális népszerűségét jelző cím elnyerése után töltötte be 77. életévét. Életrajzát, amely számtalan hírforrásból ismeretes, az alábbiakban a CNN amerikai tévécsatorna internetes oldalán 2013 karácsonyára megjelent, a leglényegesebb mozzanatokat kiemelő összegzés alapján idézzük fel. Ezt követően a nemzetközi sajtóból ismertetünk néhány állásfoglalást.

Rövid pályakép. A trónjáról 2013. február 28-án, közel nyolc évnyi pápasága után váratlanul, bátor gesztussal leköszönő német XVI. Benedek utóda, eredeti nevén Jorge Mario Bergoglio – az első jezsuita és több mint ezer év után az első nem európai pápa – 1936. december 17-én született Argentína fővárosában, Buenos Airesben. Szülei, Jorge Bergoglio és Regina (Sivori) Bergoglio olasz bevándorlók. Jezsuita szerzetesként 1969-ben szentelik pappá, 1973 és 1979 között mint rendjének argentínai tartományfőnöke tevékenykedik. 1980–1986: a Buenos Aires közelében lévő San Miguel jezsuita egyetem (filozófiai és teológiai kar) rektora. 1997-ben az argentin főváros koadjutor érsekévé, 1998. február 28-án Buenos Aires-i érsekké nevezik ki, II. János Pál pápa 2001 februárjában bíborossá kreálja. 2005 novemberétől 2011 novemberéig az argentin püspöki kar elnöke. Közismert, hogy a helyi egyház vezetőjeként egyszerű életmódot folytat: a tömegközlekedési eszközöket használja és lakásában maga főz.

A 2005-ös pápaválasztáskor – Carlo Maria Martini milánói érsek visszalépése után a konklávé mérsékelten haladó tagjainak jelöltjeként – a második legtöbb szavazatot kapja a befutó Joseph Ratzinger bíboros, konzervatív teológus, a Hittani Kongregációt vezető vatikáni főhivatalnok mögött (vö. Mérleg 2005/4, 362−365). A német pápa visszalépése után viszont már nagy többséggel választják a 266. római pápává 2013. március 13-án. Elsőként a pápák közül Assisi Szent Ferenc keresztnevét veszi fel, s első áldása előtt hétköznapi formulával köszönti a Szent Péter téren egybegyűlt embereket, majd áldásukat kéri. A pápa egyházban elfoglalt helyét meglepően új hangsúllyal jelöli ki azzal is, hogy önmagát Róma püspökeként említi. Március 19-én több tízezer zarándok jelenlétében iktatják be ünnepélyesen is tisztségébe. Pár nappal később, 23-án meglátogatja elődjét, aki a váltás idejére Castel Gandolfóba, a pápák nyári rezidenciájára vonult vissza. Az egyház történetében ez az első ilyen találkozó, amely mintegy a pápai hivatal személyes átadása és különféle bizalmas információk megosztása is egyben. Ratzinger ekkor bízza cselekvőképesebbnek remélt utódjára az egyházszervezet megoldatlan – és számára megoldhatatlannak bizonyult – gondjait és számos botrányos ügyének dossziéját. Március 26-án a Vatikán bejelenti, hogy az új pápa nem költözik be az elődök lakosztályába – amely az ún. Apostoli Palotában található –, hanem továbbra is az egyházi állam vendégházában lakik majd.

Megválasztása után egy hónappal Ferenc bejelenti, hogy nyolc bíborosból álló – s a világ különböző régióit képviselő – tanácsadó testület segítségével kívánja elindítani az esedékessé vált reformokat. Július 29-én, a Rio de Janeiró-i katolikus ifjúsági világtalálkozóról hazatérőben, a repülőgépen tartott hosszú sajtókonferencián többek közt az alábbi fontos kijelentést teszi: „ha valaki homoszexuális és az Urat keresi, ráadásul jóakaratú ember, ki vagyok én, hogy megítéljem?” Noha az egyház hivatalos álláspontján nem kíván változtatni, a megértő és emberséges viszony szükségességére a későbbiekben is utal. Szeptember 19-én megjelent hosszabb interjújában – amikor mértékadó jezsuita lapok szerkesztőinek jelenlétében a Civiltà Cattolica főszerkesztője, Antonio Spadaro kérdéseire felel – kijelenti: „Ha Isten ránéz egy meleg emberre, vajon szeretettel igent mond-e a létezésére, vagy eltaszítja és elítéli?”

November 26-án kibocsátja Evangelii Gaudium („Az evangélium öröme”) kezdetű apostoli buzdítását, amely személyes meggyőződésének és kereszténység-felfogásának foglalataként, egyszersmind pápaságának programjaként értelmezhető. A terjedelmes szöveg a megértést, az irgalmasságot, a hiteles tanúságtételt, a keresztény örömhír szociális és társadalomkritikai dimenzióját helyezi előtérbe. December 24-én Ferenc előbb XVI. Benedeket keresi fel, aki nyár óta a vatikáni kertekben található Mater Ecclesia kolostor lakója, karácsony vigiliáját megelőzően azonban gyermekeket is meglátogat egy római kórházban. Ezzel a saját maga által elindított hagyományt követi, hiszen szolgálata kezdetén, 2013. nagycsütörtökjén egy római ifjúsági börtön különböző nemű és vallású lakóinak (a liturgiában az apostolok megfelelőinek) a lábát mosta meg, Jézus jelképes erejű tettére emlékezve. Ugyanígy a Lampedusa szigeténél számtalan afrikai menekült halálát okozó október eleji hajótörés után a helyszín közelében lévő kikötőbe utazott, hogy vigaszt nyújtson a túlélőknek.

Értékelések. Rendszeres, e-mailben terjesztett körleveleinek egyikében, 2013. július 27-én Leonardo Boff, a brazíliai felszabadítás-teológia egyik alapítója és legismertebb képviselője, aki december 14-én töltötte be 75. életévét, „a lelki szabadság és a szívbéli értelem” pápájának nevezte Ferencet. Értelmezésében a lelki (spirituális) szabadság az a képesség, hogy „kétszeresen is szabadok legyünk: szabadok azoktól a külső kényszerektől, szabályoktól, normáktól és előírásoktól, amelyeket a társadalom és intézményei az egyforma viselkedésmódok kieszközlésére, a személyiség – saját elképzelésük szerinti – formába öntésére találtak ki; és szabadok a hitelességre, a szellemi önállóságra, arra, hogy belső norma szerint cselekedjünk, (…) feszültségeket vállalva is ellenálljunk a kényszereknek”. „Róma püspöke” – ahogy Ferenc önmagát nevezi – a lélek rendkívüli szabadságával „személyes stílusára, szokásaira és meggyőződéseire szabta a pápa alakját”, nem pedig fordítva, mint közvetlen elődei. Mellőzte az egyház legfőbb pásztorát megillető kényelmet, beleértve a pápai palotát. Utóbbit egyszerű vendégszobára cserélte, ahol együtt étkezik vendégeivel. „Inkább a szegény Péter, a falusi halász példáját követi, vagy Jézusét, aki a költő, Fernando Pessoa szerint nem értett az ügyvitelhez, és tudomásunk szerint saját könyvtára sem volt”, mivel eszköztelen tengermelléki parasztemberként élt. Ferenc „nem a kánonjog szigorával kívánja vezetni egyházát, hanem szolgáló szeretettel. A lélek szabadsága tagadhatatlan kisugárzással ruházza fel, a gyengédség és az erő sajátos keverékével, amely Assisi Szent Ferenc jellemzője volt. A keresztények többsége belefáradt a tantételekbe és kétkedve szemléli a hit valóságos vagy elképzelt ellenségeivel vívott harcot”. A szívbéli értelem a bölcsességben mutatkozik meg: „Egy társadalom nagysága azon mérhető, hogy hogyan bánik a legszegényebbekkel” – jelentette ki az új pápa. Boff szerint „a szívbéli értelem bármely kimunkált tantételnél hatékonyabban jeleníti meg Jézus álmát. Legfőbb hirdetőjét, Római Ferencet pedig olyan vonzó alakká teszi, aki a keresztények és mások szívének legmélyét érinti meg”.

A tekintélyes hamburgi hetilap, a Die Zeit vallási melléklete szerint a mostani pápát valóságérzéke tünteti ki (Christ & Welt 2013/26). Ez az oka annak, hogy „népszerűségi indexe a Vatikánon kívül is stabil”. Rómában a legutóbbi időkig „más hitvallás volt érvényben: ha a valóság eltér elképzeléseinktől, akkor a valósággal van baj”. A „Barátunk, Ferenc” című jegyzet írója, Christiane Florin politológus és történész asszony szerint „nincs szükség többé Gianluigi Nuzzira, hiszen a Ferenc nevet elsőként viselő pápa számára nyilvánosság és kinyilatkoztatás nem ellenségek, hanem szövetségesek”. (A Christ & Welt szerkesztőségének vezetője itt arra az olasz tényfeltáró újságíróra utal, aki előbb az ún. vatikáni bankról tett közzé titkos iratokon nyugvó dokumentumkötetet, legutóbb, 2012-ben pedig – a „Vatileaks”-botrány egyik főszereplőjeként – a pápa kiszivárogtatott iratait publikálta és kommentálta, bepillantást engedve az egyházi központ lehangoló belviszonyaiba.) Megfontolandó, hogy a pápa az egyházreformról zajló „nyilvános vitákra eddig nem vesztegetett szót. Szívesebben beszél gyengédségről, mint nemi erkölcsről, odaadóbban törődik az anyákkal, mint a nők pappá szentelésének problémájával. Barátságosnak mutatkozik, de nem hagyja, hogy barátságát bárki kisajátítsa – legyen szó a nemrég nála járt magzatvédőkről vagy az egyházreformerekről, akik mint »a papság legfőbb kritikusától« várnak tőle támogatást”.

Egyidejű nyitottságát és hagyománytisztelete félreértésekre is okot ad. Sokan remélik – a Vatikánban és azon kívül is –, hogy emberközelsége ellenére a pápa szemernyit sem enged Róma sziklaszilárd erkölcstani pozícióiból. Gerhard Ludwig Müller, a Hittani Kongregáció prefektusa a hit makulátlan tisztaságáért „aggódók szívéből beszél. Nemrég a Tagespost című német katolikus napilapban olyan írást közölt, amelyben pápább volt a pápánál. Dogmatikai részletességgel fejtette ki” – a Német Püspöki Kar elnöke, Robert Zollitsch freiburgi érsek úttörő lelkipásztori kezdeményezésével nyíltan szembefordulva –, hogy „miért nem járulhatnak továbbra sem szentségekhez az elvált újraházasodottak. Müller szerint a tilalom: kinyilatkoztatott igazság – a valóság pedig magára vessen. »Végre jól megmondta« – örvendeztek a hajdani Ratzinger prefektus védencének és hivatali utódjának eszmetársai a facebook-on”. – Nem vitás, hogy Ferenc pápa ugyanúgy ragaszkodik a házasság felbonthatatlanságához, mint a harcos hitvédő Müller. „De aki kárörvendő, rosszmájú vagy dühtől tajtékzó egyházat épít, azzal nem barátkozik” – következtet a dél-amerikai pápában doktrinális hűség és szolidáris emberség egységére felfigyelő cikkíró. – 2014. január 14-i bejelentésével a pápa felvette Gerhard L. Müller prefektust a bíborosi testületbe.

Ferenc lábmosásA stílusváltásnak kiemelt jelentőséget tulajdonít Klaus Mertes jezsuita gimnázium-igazgató, aki élen járt a németországi papi pedofília-ügyek feltárásában, de kiegyensúlyozott megnyilvánulásaival is tekintélyre tett szert a nyilvánosságban. (Verlorenes Vertrauen. Katholisch sein in der Krise – „Elveszett bizalom. Katolikusnak lenni válságos időkben” című könyve 2013-ban jelent meg a Herdernél.) A pápa hivatali idejének első száz napját értékelve, a német közrádiónak adott interjújában (2013. június 20.) P. Mertes megállapítja: a pápa radikális gesztusaival szembeni – főként a jobboldali katolikus színtérről érkező – kritika azt mutatja, hogy a lényegre tapint és alapvető kérdéseket hoz mozgásba. „Tudatosan művel olyan szimbólumpolitikát, amely tartalmi vonatkozásban is útjelzőket tűz ki. Sokatmondó például, hogy nem a pápai palotában lakik. Aki egy kicsit is ért a latin-amerikai felszabadítás-teológia nyelvén, tudja, hogy mit jelent a központból kiköltözni a perifériára.” Amikor egyházi, illetve teológiai nárcizmusról beszélt, a Vatikánra is gondolt, ahol a hatalmi központ „önimádatba feledkezve kering önmaga körül. Ez persze a külvilág felé is lesújtó következményekkel jár, főként ami az egyházba vetett bizalmat illeti. Ebben a vonatkozásban a pápa állásfoglalása egyértelmű”.

Arra a kérdésre, hogy mit jelent jezsuita eredete a katolikus egyházon belüli konzervatív csoportosulásokhoz fűződő viszonyára nézve – e csoportosulásokat főként II. János Pál igencsak elkényeztette – Ferenc német rendtársa így felel: „nagyon jezsuitának érzem azt a mondatát, hogy a pásztoroknak vállalniuk kell a bárányok istállószagát (…) Az egyház legfontosabb teendője a lelkipásztorkodás. Itt valóban az emberközelségről van szó, a nélkülözőkkel való osztozásról, arról, hogy velük együtt találjuk meg az istenközelség útjait és e közelségben az élet teljességét”. Nyilvánvaló, hogy „az egyházban nem minden kérdést kell a központban megoldani”; lényeges továbbá a pápa feltett szándéka, hogy ismét „egyfajta áttetsző eljárásmódot, igazságos ügyintézést honosítson meg”. Elengedhetetlenné vált a római Kúria reformja, hiszen „ami a Vatileaks-ügy nyomán láthatóvá vált, katasztrófa, és épp ezért öngyilkosság volna, ha a pápa nem reformmal adna rá választ”. Hogy ki az erősebb: Ferenc vagy a vatikáni apparátus? „A legerősebbnek a Szentlelket gondolom, és szilárd meggyőződésem, hogy ő Ferenc pápával van” – vallja Mertes. Ami a tanbeli kérdéseket illeti: „a nemi erkölcs problémáinak az őket megillető helyre kell kerülniük, hiszen még erkölcsteológiai szempontból sem ezek a keresztény hit és igehirdetés legsarkalatosabb kérdései”. Középpontba nyomulásuk „roppant fejlődési rendellenesség, amelyet ki kell igazítani. Nem mintha etikailag lényegtelen kérdések volnának, de a helyükön kell kezelni őket más, fontosabb kérdésekhez képest, mint amilyen a hit, az istenkérdés és effélék… Ezekről túl keveset beszél az egyház, pontosabban elnémítja őket azáltal, hogy felnagyítja a szexualitás kérdéseit, így a nyilvánosságban az egyház kapcsán csakis ezekről hallani”.

Ugyanígy rögzült a pápa és az egyházi tanítóhivatal iránti kötelező engedelmesség témaköre is, holott „Jézus nagyon-nagyon engedetlen volt a korabeli tekintélyekkel szemben, és ez éppenséggel az Isten akarata iránti engedelmességével függött össze. Ebben a hagyományban léteznie kell szent engedetlenségnek is.” A pápa egyházon belül is meglepő, Jézus örömhírére közvetlenül utaló cselekedetei indokolttá teszik a kérdést: vajon a mai hierarchia megfelel-e a vallásalapító szellemiségének. Mertes szerint annyi bizonyos, hogy „fennáll az apostoli folytonosság, amelyet elismerek. Azt jelenti ez, hogy az egyház a felelősség intézményesített folytonosságában áll benne, és így egyre inkább ezzel a mértékkel kell mérni. (…) Az utóbbi évtizedekben túlzottan hangsúlyossá vált a tekintélyelv, ami a hitelesség elvesztésének egyik döntő oka”. Ha a hierarchia nem bízik az emberek önállóságában és ítélőképességében, akkor „nincs mit csodálkoznia azon, ha egyszer csak az emberek sem bíznak többé benne”. – A rádióriporter, Christoph Heinemann utolsó kérdése így hangzik: „Pater Mertes, ha rendtársa, Ferenc három tanácsot kérne öntől, mit mondana neki?” – „Először is: maradj közel a bárányokhoz. Másodszor: tedd átláthatóvá a püspökök kinevezését és ragaszkodj az igazságos eljáráshoz. Harmadik most hirtelen nem jut eszembe.”

Az amerikai National Catholic Reporter neves Vatikán-szakértője, John L. Allen Jr. korábban, az új pápaság első negyedévét mérlegre téve az erős gesztusok dacára hiányolta az igazán jelentős, az egyházszerkezet működését érdemben befolyásoló főpásztori döntéseket, de nyári összegzésében azt is jelezte, hogy „a bázison jól érzékelhető a sejtés: egyfajta földrengés készülődik” (NCR 2013. június 17.). Augusztusban viszont már arról beszélt, hogy „forradalom zajlik”: Ferenc egyfajta „katolikus glásznoszty” megvalósítására törekszik. A kérdés tehát nem az, hogy vállalkozik-e rá, hanem (az olasz L’Espresso című képes hetilap főcímével szólva): „Ce la farà?” – azaz „végig tudja-e csinálni?” Ferenc nagyobb munkacsoportokban gondolkodik, a fontos kérdésekben szívesen egyeztet különböző kultúrákat képviselő munkatársakkal, közvetlen környezetében azonban nincs olyan hathatós segítője, mint amilyen a lengyel pápa titkára, Stanisław Dziwisz (a jelenlegi krakkói bíboros-érsek) volt, vagy épp XVI. Benedek bizalmasa, Georg Gänswein (jelenleg már érsek). Ratzinger egykori személyi titkára változatlanul az ún. „pápai ház” – a főpásztort kiszolgáló személyzet – irányítását ellátó tisztségviselő. Jelenleg „két úrnak szolgál”: esténként a leköszönt pápát gondozza. A fő hitvédőhöz, Müllerhez hasonlóan neki nincs ínyére sem a vezetői stílus erőteljes fordulata, sem az újabban gyakori „változtatások” okozta bizonytalanság (vö. „Die Welt liebt ihn, aber…”. A Die Zeit dossziéja, 2013. december 5., 19. l.). Az olasz Il Fatto Quotidiano internetes kiadásának egyik december 6-i cikkében, amelynek címe: „Ferenc – a magányos pápa fáradtsága”, Marco Politi is idézi Gänsweint, Ratzinger hű emberét, aki „nap mint nap arra vár, hogy mi lesz megint egészen más (mint előzőleg volt)”.

Ferenc pápa ahhoz képest, hogy fiatalkora óta fél tüdővel él, a hírek szerint jó egészségi állapotnak örvend. Programja rendkívül átgondolt és karakteres, hosszú szünet után ismét egyértelműen a II. Vatikáni Zsinat szellemiségét vagy annak reformirányú továbbgondolását képviseli. Ezt nem árt hangsúlyozni azokkal szemben, akik nem látják, vagy egyenesen – és tendenciózusan – tagadják fellépésének fordulat-értékét. A világ – bármilyen keveset tart is róla a klerikusi gőg – aligha téved. Csakhogy a Ferenc megcélozta megújulás pusztán a rokonszenves személyiség példaadása nyomán aligha valósulhat meg. Feltétele az eleven példázat és a határozott intézményi reformok összhangja. Utóbbi létrejöttét viszont a – külső szemlélő számára nehezebben megragadható, de vélhetően erőteljes – ellenállás éppúgy nehezíti, mint a fogyatkozó idő. Az ellenállással a Vatikánon belül éppúgy számolnia kell, mint a katolikus konzervativizmus más hierachikus tényezői és egyéb csoporjai, alkalmasint kiterjedt helyi egyházak részéről. Életének 78. évében a határozott reformpápa nem csupán napról-napra meglepi a világot – amint előbb „gesztuskormányzásának” prófétai mozzanataival, úgy egyre inkább intézkedéseivel és tanbeli megnyilvánulásaival is –, hanem szemlátomást sietősen cselekszik.

„Aki emlékszik még a zsinatra, annak” az új pápaság első tanító dokumentumában, az Evangelii gaudiumban „sok minden ismerősen csenghet” – véli november 29-i jegyzetében Stefan Reis Schweizer, a tekintélyes svájci Neue Zürcher Zeitung publicistája. Ferenc sokat vállalt: „radikálisan meg akarja változtatni az egyházat (…). Főként a peremre szorultak, a »szegények« melletti döntést állítja középpontba”: a felszabadítás-teológia diskurzusának alapösszetevőjét. Ő maga is megemlíti írásának „programadó jelentőségét”. A megszokott pluralis maiestatis helyett egyes szám első személyben fordul a hívőkhöz, saját világképét és lelkipásztori tapasztalatát kínálja fel. Az egyház vonatkozásában egyebek mellett „túlzott központosításról” és az „üdvös decentralizáció” szükségességéről beszél a püspökkinevezésekkel kapcsolatban is. Az egyház kollegiálisabb, testvériesebb struktúrájának lényeges eleme volna, hogy a központi hivatal vagy helyben választott püspököket nevezzen ki, vagy legalább érdemben figyelembe vegye a helyi egyház véleményét ott, ahol – képzettebb és/vagy önállóbb közösségekben – egyáltalán igény formálódik a döntéshozatalban való részvétel jogára. Az önmagával foglalkozó, saját magát hirdető egyháztól elfordulva Jézus örömhírének aktív, minden emberrel, a mindenkori szenvedőkkel tényleges sorsközösséget vállaló képviselete felé kívánja terelni a figyelmet. „Ferenc nem született forradalmár, de új úton jár, és meggyőződéséből nem enged” – foglalja össze a szövegről alkotott benyomását a svájci elemző (nzz.ch).

Hasonlóképpen vélekedik a jeles innsbrucki teológus, Roman Siebenrock is az ausztriai KirchenZeitung újságírójával beszélgetve („Átváltozás. Ez az egyház másként ketyeg”, 2013. december 17.): „az igen terjedelmes, gazdag tematikájú írás vörös fonala a következő kérdés: mi szolgálja leginkább az evangélium örömének megosztását lehetőleg sokakkal, sőt minden emberrel? Hogyan adható tovább Jézus felszabadító tanúbizonysága, főként törődése a szegényekkel, a kirekesztettekkel és a bűnösökkel? Meglepő a szöveg határozott gondolatfűzése: nem épületes teológiai exkurzusról van szó, hanem konkrét programról, az egyház által követendő útról”. Korántsem mellékes, hogy a pápa „a latin-amerikai egyház tapasztalatából kiindulva beszél, amelyben a II. Vatikáni Zsinat nyomán a »szegények melletti elkötelezettség« felszabadítás-teológiai alapelve megformálódott. Szemben azzal, amit némelyek állítottak, a felszabadítás-teológiájának középpontjában nem valamiféle ideológia áll, hanem az egyház missziós küldetése”. Ennek jegyében teszi le a voksát Ferenc „egy olyan egyház mellett, amely az evangélium örömét hirdeti. Ez azt is jelenti, hogy síkra száll az emberi méltóságért és az igazságosságért. Nem túlzott terheket kíván az emberekre róni, hanem irgalommal fordul feléjük” (vö. EG 34–43). Mindez az igehirdetés tartalmát tekintve megköveteli a lényegre, hitünk magvára, örömünk alapjára történő összpontosítást: „Istenre, aki szeretete folytán velünk tart és Jézusban megosztja velünk életét, egészen a halálig.” Az igazságok hierarchiájában ez áll legfölül.

További fontos mozzanat, hogy a pápa szerint az ember részesedése az evangélium örömében elválaszthatatlan a föld javaiban való részesedéstől. Az összefüggés „az Isten által szeretett ember méltóságában gyökerezik. (…) Az a gazdasági rend tehát, amely oly sok embert kizár a jövedelem igazságos elosztásából, a tanulásból, a munkából vagy az egészséges életformából, az evangelizáció, a keresztény életgyakorlat és az igehirdetés centrális témája”, az egyház társadalomkritikájának célpontja kell, hogy legyen. „S mivel a részvétel hozzátartozik az emberléthez, a pápa szerint az egyházban is meg kell valósulnia. Ezért követel a pápa kifejezetten párbeszédet, egymásra figyelést az egyházon belül, és ebben maga is részt vállal. Több nyitott kérdés vonatkozásában szívügye a döntéshozatal súlypontjának áthelyezése a helyi egyházakra. Ennek konkrét szerkezeti feltételeit is létre kívánja hozni – ellentétben a Hittani Kongregáció prefektusával”, a hagyományos tekintélyi intézményszerkezetet elszántan védelmező Müllerrel. „Laikusok bevonását követeli a döntéshozatalba – külön nyomatékkal említve a nőket –, azaz szemlátomást véget kíván vetni a 19. századi eredetű és típusú abszolút pápai uralomnak”.

Siebenrock szerint erre utal az a kérdőív is, amelynek célja a hívők kikérdezése a 2014-es rendkívüli püspöki szinódus központi témájáról, a családról és számos, vele összefüggő etikai és morális kérdésről. Kétségtelen, hogy a kérdések sokasága és bonyolult megfogalmazása nem segítette, hanem nehezítette a laikusok bekapcsolódását. Számos országban ezért – így pl. Németországban – maguk az egyházmegyék, valamint plébániák és különféle laikus közösségek nyújtottak támaszt a kérdések értelmezéséhez és minél szélesebb körű megválaszolásához. Magyarországon Erdő Péter bíborosnak a hívek bevonását lényegében – majdnem kertelés nélkül – elutasító, sőt a többi püspök válaszát is központosítani kívánó nyilatkozata vált irányadóvá (l. az esztergomi érsekség honlapján, 2013. november 15.). Az osztrák teológus úgy véli, az új pápa „félreérthetetlenül új hangot ütött meg. Elődjénél az az aggodalom állt előtérben, hogy az egyház elveszítheti önazonosságát. Ezért (a szertartások, a hit- és erkölcsi kérdések vonatkozásában) a hagyományőrzésre fektette a legnagyobb súlyt. A jelenlegi pápa nem állítja, hogy a tanító hagyomány ne volna fontos, de a javakat mérlegelve azt hangoztatja, hogy „az egyház kezdete és minden fajta hagyomány magva a missziós, evangelizáló küldetés, (…) amelyhez bátorság kell és amely kisiklásokkal járhat”. Apostoli buzdítását idézve: „Induljunk útnak, menjünk ki, hogy mindenkinek felkínáljuk Krisztus életét. Számomra kedvesebb egy ütött-kopott, megsebzett és bepiszkolódott – mivel az utcán élő – egyház, mint az, amely belebetegedett elzárkózásába és a saját biztonságához való ragaszkodás kényelmébe” (EG 49).

A 2013-as év végére a világ és a megújulásra szoruló katolikus egyház joggal várhatta, hogy Ferenc stílusa egyre inkább egyházkormányzati döntésekben is testet öltsön. A vatikáni pénzügyek törvényes és transzparens formában történő rendezése az egyik jelentős lépés, noha talán a könnyebbek közé tartozik: szakemberek bevonásával teljesíthetőnek bizonyult. Más a helyzet az Isten irgalmas szeretetét megmutató, minden ember méltóságáért és kivált a szegényért küzdő egyházzal, amelyet hosszú restaurációs korszak után kell ismét újra elgondolni, az intézmény működését pedig nagy belső gátakat leküzdve kell a II. Vatikáni Zsinat, a korszerű társadalomteológia és főként az egyszerűségében ellenállhatatlan jézusi örömhír irányához igazítani. Ez alighanem csak sokak bevonásával sikerülhet, nem lehet pusztán egyszemélyes reformlendület eredménye. Megfontolásra érdemes ezért az a nézőpont is, amelyből Thomas Mann unokája, a teológus, pszichiáter és író Frido Mann tekint Ferencre és a reményt keltő római fordulatra: „előtte még egyetlen pápa sem hangsúlyozta ilyen mértékben, hogy a keresztények helye a szegények és a betegek mellett van. Ezzel azt mondja ki, amit Jézus akart. Az a benyomásunk támadhat, hogy a tanítás és az egyházszervezet vonatkozásában is reformáló szándék fűti. Ebből azonban még semmit sem látok. Csak bizonyos dolgokra világít rá, a többi árnyékban marad. (…) Néha mégis úgy tűnik, mintha hozzányúlna a megkövült struktúrákhoz”. Az egyházban „a keresztény üzenet lényegét ezerféle történetileg kialakult szokás fedi el”. Azokat, amelyek akadályozzák felszabadult működését és gyengítik hitelességét, fel kellene számolni. Ezen múlhat, hogy az új pápa lelkesítő példájának lesznek-e valódi következményei vagy sem (vö. „Merészséget még nem látok Ferencnél”. Die Zeit, online kiadás, 2013. december 26.). (Mérleg)


Mérleg Online