Egyházi hírek
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

Heidl György

Közelség

Kétszer aludtam el az első fejezet olvasásakor. Mi ez? Apostoli buzdítás? Nem ilyen szokott lenni. Igaz, egy az „új evangelizáció” témájának szentelt általános püspöki szinódus nyomán, a tanulságok összegzéseként született – ennyiben a műfaji megjelölés pontos. Csakhogy az egyes szám első személy, a közvetlen, olykor egészen hétköznapi hang, és valahogy az egész hangulata merőben szokatlan. Az első fejezet inkább tűnt valamiféle lelkiségi irodalomnak a kegyszerboltok kínálatából, mintsem hivatalos egyházi dokumentumnak. A következő fejezettől azonban kezdtem belátni, hogy Ferenc pápa első jelentős kiadványát másként kell olvasni, mint amihez eddig hozzászokhattunk.

Az Evangelii Gaudium (Az evangélium öröme) nagymértékben támaszkodik VI. Pál Evangelium Nuntiandi kezdetű apostoli buzdítására, amelyről Ferenc pápa egyszer azt nyilatkozta, hogy „a valaha írt legnagyszerűbb lelkipásztori dokumentum”. Ferenc azonban szinte minden hivatalosságot levetkőzve, személyesen viszonyul elődje, elődei tanításához. Mintha azt mondaná: „Nézzétek, én, Ferenc pápa így látom az egyház missziós feladatait, ezeket a kérdéseket tartom ma elsőrendűen fontosnak, ezt és ezt nyomatékosan javaslom megfontolásra, ezektől a hibáktól pedig mindenkit óvok.” Programbeszéd, cselekvési terv, annak rögzítése, hogy miként gondolja el saját és egyháza időszerű feladatait a katolikus egyház primus inter pares – “egyenlők között az első” – püspöke. Eddig ilyen nem volt, legalábbis én nem találkoztam hasonló hanggal tanítóhivatali megnyilatkozásban, habár a bőséges irodalomnak csak parányi töredékét olvastam.

„Ez a buzdítás a Katolikus egyház tagjainak szól” (EG 200). Nem is lehet másként. A pápa a katolikusokat szólítja fel az evangélium, vagyis az örömhír örömteli hirdetésére, nekik ad olykor egészen egyszerű, gyakorlati tanácsokat. Az első személyű beszédmód nem póz és nem egyénieskedés. A stiláris újítást egyfelől ellenpontozza a számos hivatkozás különféle püspökkari dokumentumokra, amelyek kiválasztásában érezhetően fontos szempont lehetett az, hogy minden kontinens képviselve legyen. A személyes hang valódi jelentőségét ugyanakkor a szöveg központi üzenetének fényében érthetjük meg. A missziós-pasztorális dokumentumban Ferenc közvetlenül szól, mert közvetlenségre és közelségre buzdít. Arra a közelségre hívja fel a figyelmet, amely lényegileg benne foglaltatik a legfőbb parancsban, Isten és a felebarát szeretetének parancsában. A magyar szó erősen félreérthető, a „felebarát” görög (plésziosz) és a latin (proximus) megfelelője azonban egyértelmű: “közeli”-t, “szomszédos”-t jelent.

A „közelség” a misszió lényege, és úgy látom, Ferenc pápa minden megnyilvánulása, minden akciója e közelség megélésére irányul. A Buzdításban kitér arra, hogy miként valósulhat meg a közelség az egyházon belül a megkereszteltek között a tevékeny szeretetben, a hívek és a papság között az eucharisztia ünneplésében és az Ige értő hallgatásában; a püspök és a gondjaira bízottak között az ősegyházi minta követésében („a hívek szíve és lelke egy volt”); a püspökök között pedig abban a kollegialitásban, amelyet a II. Vatikáni Zsinat ajánl (Lumen Gentium 23, vö. EG 32), de amelynek érdekében a katolikus egyháznak változtatnia kell a túlzott centralizáción. Ezért mondja Ferenc pápa: „Mivel arra kaptam meghívást, hogy meg is éljem azt, amit másoktól kérek, a pápaság megtérésére is gondolnom kell”(EG 32.).

A közelségnek a katolikus egyház külső viszonyrendszerében is érvényesülnie kell: a kapcsolatokban a keresztény egyházakkal, a zsidósággal, az iszlámmal, a többi vallással, a különféle kultúrákkal, a társadalommal, a különféle társadalmi csoportokkal és, elsősorban, a kiszolgáltatott emberekkel. „Elengedhetetlenül figyelmet kell fordítanunk arra, hogy közelebb kerüljünk a szegénység és törékenység újabb formáihoz, amelyekben fel kell ismernünk a szenvedő Krisztust, még akkor is, ha ez látszólag nem jár kézzelfogható és közvetlen előnyökkel: a hajléktalanok, a drogfüggők, a menekültek, a bennszülött népek, az egyre magányosabb öregek és elhagyottak stb. ügyéről beszélek” (210.). Az egyház, hangsúlyozza Ferenc, nem tesz különbséget a gyengék és védtelenek között. Az emberi személy méltóságára tekint, ezért ugyanúgy védelmezi a magzatok életét és jogait, mint az elvándorlókét, az emberkereskedelem áldozataiét, a szexuális rabszolgákét, a koldulásra és munkavégzésre kényszerített gyermekekét (214.).

Élesen és határozottan fogalmaz, amikor az emberi személy méltóságát romboló, az igazságtalanságot és a szenvedést elmélyítő struktúrákról, és az azokat igazolni szándékozó elméletekről beszél. Ez a strukturális gonosz a világot uraló pénzimádat. Globalizált bálványimádás, amelynek kevés anyagi nyertese és sokmilliárdnyi vesztese van, beleértve a kipusztuló állat- és növényfajokat, az elszennyezett vizeket és termőföldeket is. „Ahogyan a “Ne ölj!” parancsolat világos határt szab az emberi élet értékének biztosítására, úgy ma ki kell jelentenünk: „Nemet mondunk a kirekesztésen és az egyenlőtlenségen alapuló gazdaságra.” Ez a gazdaság öl. Miként lehetséges, hogy nem hír, ha egy hajléktalan öregember megfagy az utcán; ellenben hírértékű, ha két pontot esett a tőzsde? Ez kirekesztés. Nem tűrhető tovább, hogy élelmiszert dobjunk el, miközben tömegek éheznek. Ez egyenlőtlenség. Ma minden a versenyhez és az erősebb törvényéhez igazodik, mely szerint az erős felfalja a gyöngébbet. Ennek következtében néptömegek érzik magukat kirekesztettnek és peremre sodródottnak: Munka, kilátás, kiutak nélkül. Az embert önmagában olyan árucikknek tekintik, akit használni lehet, majd eldobni. Elindítottuk a „szemeteskosár” kultúráját, amely egyenesen elősegíti mindezt.” S ha valaki esetleg azt gondolná, nem egy pápa megnyilatkozását, hanem a Kommunista kiáltványt olvassa, hozzáteszi: „Már nem a kizsákmányolás és az elnyomás egyszerű jelenségéről, hanem valami újról van szó: a kirekesztés révén gyökerében sérül az életterünkül szolgáló társadalomhoz való tartozás; már nem zátonyra futva, nem a perifériára kerülve vagy hatalom nélkül élnek abban emberek, hanem egyenesen azon kívülre kerültek. A kirekesztettek nem „kizsákmányoltak”, hanem elutasítottak, „maradékok” (53).

Az Evangelii Gaudium emberképe biblikus és ezért társadalom- és gazdaságképe nem baloldali vagy jobboldali, nem liberális vagy konzervatív. A felebarát, értsd: a hozzánk közeli emberi személyekkel szembeni adósságaink törlesztésére szólít fel. Van olyan egyházkép, amelyet szokatlan nyíltsággal bírál és elvet, és van olyan amelyet, ajánl. És jó, hogy ez így van. Mert nem hiszem, hogy sokan lehetnek azok, akik nem látják az érdemi különbséget például a cappa magna cipeltetése és árvaházak működtetése között. Az egyik, bármennyire szimbolikus is, valóságosan eltávolít, a másik viszont valóságosan közelebb visz.

 

Heidl György blogja