Hírek
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

Katolikusok részvétele és magatartása a politikai életben

A lelkiismereti szabadság joga és különösen a vallásszabadsághoz való jog, az emberi személy ontológiai méltóságára támaszkodik és semmiképpen sem a vallási és kulturális rendszerek egyenlőségére, ami valójában nem létezik.

„3. Természetesen ennek a relativizmusnak semmi köze a katolikus polgároknak ahhoz a törvényes jogához, hogy válasszanak a természetes erkölcsi törvényekkel és hitükkel összeegyeztethető különféle politikai nézetek között, és saját kritériumaik alapján döntsék el, melyik felel meg legjobban a közjó szempontjainak. A politikai szabadság nem alapul – és nem alapulhat – azon a relativista elgondoláson, hogy az emberi személy javának bármilyen felfogása azonos értékű és egyformán igaz, hanem inkább azon a tényen, hogy a politika az igazi emberi és társadalmi jó konkrét megvalósításával foglalkozik adott történelmi, földrajzi, gazdasági, technológiai és kulturális környezetben. A felmerülő kérdés sajátossága és a körülmények sokfélesége a lehetséges erkölcsileg elfogadható politikák és megoldások sokféleségét eredményezi. Nem az Egyház feladata a politikai megoldások előterjesztése – még kevésbé egyetlen megoldást javasolni egyedüli elfogadhatóként – olyan világi kérdésekben, amelyeket Isten minden egyes ember szabad és felelős döntésére bízott. Azonban az Egyház joga és kötelessége erkölcsi megfontolásokat nyújtani a felmerülő kérdésekről, amikor a hitbeli és erkölcsi törvények megkövetelik ezt. Ha a keresztényeknek »el kell fogadniuk az evilági dolgok rendjéről való másként gondolkodás legitimitását«, akkor jogosultak az erkölcsi relativizmust tükröző, a közéletre káros pluralizmusnak az elutasítására is. A demokráciát a megkérdőjelezhetetlen és igaz erkölcsi elvekre kell alapozni, mert természetük és szerepük alapján ezek a tartópillérei a társadalmi életnek.

A konkrét politikai tevékenység szintjén általában a politikai pártoknak olyan sokfélesége létezik, amely – elsősorban a törvényhozó parlamentekben – lehetővé teszi a katolikusok számára, hogy gyakorolják azt a jogukat és kötelességüket, hogy országuk közéletében részt vegyenek. Ez abból ered, hogy a társadalmi berendezkedést illető bizonyos döntések esetleges természetűek, ugyanannak az alapértéknek elérésére vagy biztosítására különféle stratégiák bonyolult politikai megoldások lehetségesek. Ezt azonban nem szabad összekeverni az erkölcsi alapelvek és az igazi értékek területén való kétes pluralizmussal. A katolikusok politikai állásfoglalásának kiindulópontja az evilági törvényes választási lehetőségek sokfélesége, amely közvetlen kapcsolatban áll a keresztény erkölcsi és társadalmi tanítással. Ennek a tanításnak a fényében kell a laikus katolikusoknak a politikai életben való részvételüket felbecsülni úgy, hogy azt biztosan az evilági realitások iránti következetes felelősségtudat jellemezze.


Az Egyház elismeri, hogy noha a polgárok politikai döntésekben való részvételének legjobb kifejeződése a demokrácia, ez csak oly mértékben lesz sikeres, amennyire az emberi személyiség helyes felfogásán alapszik. A katolikus részvétel a politikai életben nem jelenthet kompromisszumot ezen a téren, mert akkor nem létezne a keresztény hit tanúságtétele a világban, valamint a hívők egysége és összetartozása. A modern állam alapját képező demokratikus rendszerek nagyon törékenyek ott, ahol nem az emberi személy áll a középpontban. Az emberi személy iránti megbecsülés teszi lehetővé a demokratikus közreműködést. A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint »a személy jogainak védelme a polgárok számára egyénileg és közösségileg is szükséges ahhoz, hogy aktív szerepet vállaljanak a közéletben és közhivatalokban«. (…)

Ebben az összefüggésben azt is meg kell jegyezni, hogy egy jól megalapozott keresztény öntudat nem engedi meg olyan politikai programra vagy egyes törvényjavaslatra történő szavazást, amely ellentétes a hit és erkölcs alapvető tételeivel. A keresztény hit szerves egységet alkot és ezért nem lehetséges valamely részelemét kiragadni anélkül, hogy az egész katolikus tanítás ne sérülne. Az Egyház szociális tanításának egyes kiválasztott vonatkozása iránti politikai kötődés nem meríti ki a közjó iránti teljes felelősség vállalását. A katolikusok nem gondolhatják azt sem, hogy felelősségüket átruházhatják másokra, mivel Jézus Krisztus evangéliuma által arra hivatottak, hogy hirdessék és valóra váltsák az emberről és a világról szóló igazságot.

Amikor a politikai tevékenység összeütközésbe kerül az erkölcsi elvekkel, amelyek nem engednek meg kivételt, kompromisszumot vagy korlátozást, a katolikus elkötelezettség még nyilvánvalóbbá és felelősségteljesebbé válik. Az alapvető és elidegeníthetetlen etikai követelmények fényében a keresztényeknek észre kell venni, ha az emberi személyiség igazi javát érintő, erkölcsi értékek forognak kockán. Ez a helyzet az abortuszt és az eutanáziát érintő törvények esetében (nem összetévesztendő a rendkívüli kezelésekről való lemondás esetével, amely erkölcsileg elfogadható), amelyeknek védeniük kell az élethez való alapvető jogot a fogantatástól a természetes halálig.

Ugyanígy szükséges emlékeztetni arra a kötelességre, hogy tiszteletben kell tartani és védeni kell az emberi magzat jogait. Hasonlóképpen védelemre és támogatásra van szüksége a családnak, amely egy férfi és egy nő monogám házasságán alapszik, és védeni kell egységét és stabilitását a modern válási törvényekkel szemben. Semmiképpen sem szabad más együttélési formákat a házassággal azonos szintre emelni, sem jogi elismerést adni ilyeneknek. Ugyanez igaz a szülők szabadságára gyermekük nevelése terén: ezt az elidegeníthetetlen jogot az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációja is elismeri. Hasonlóan kell kezelni a kisebbségek társadalmi védelmét és a rabszolgaság modern formáitól (pl.: drogfüggőség, prostitúció) való szabadságot is. Nem hiányozhat továbbá a vallásszabadsághoz és a gazdasági fejlődéshez való jog, amely az emberi személyt és a közjót szolgálja a társadalmi igazságosság, az emberi szolidaritás és szubszidiaritás elveinek tiszteletben tartásával, és amely szerint »az egyének, családok és közösségek jogait és azok gyakorlati érvényesítését el kell fogadni«. (…)

5. E problémakört tekintve joggal gondolhatunk arra, hogy eltérő eljárásmódokat használjunk, amelyek különböző érzékenységeket és kultúrákat tükröznek. Azonban nem szabad egyetlen hívőnek sem a világiak pluralizmusának és autonómiájának elvére hivatkozni a politikában azon megoldások elősegítésére, amelyek a társadalmi jólét alapvető etikai követelményének védelmét aláássák vagy gyengítik. Itt nem »vallási értékekről« van szó, hiszen ezek az etikai követelmények az emberi létben gyökereznek és a természetes erkölcsi törvényhez tartoznak. Aki ezeket védi, nem kell, hogy feltétlenül kiálljon a keresztény hit mellett, még akkor sem, ha az Egyház tanítása ezeket a követelményeket mindig és mindenütt az emberek és a közjó önzetlen szolgálataként erősíti és védi. Másrészt azt sem lehet letagadni, hogy a politikának is figyelembe kell vennie azon elveket, amelyeknek abszolút értékük van, mivel azok az emberi méltóságot és az igazi emberi haladást szolgálják. (…)

Az Egyházi Tanítóhivatal ezen megnyilatkozásával nem akar politikai hatalmat gyakorolni, és nem akarja a katolikusoknak az ehhez kapcsolódó kérdésekről alkotott szabad véleménynyilvánítását sem korlátozni. Ez azonban – sajátos feladatának megfelelően – feltételezi a hívők lelkiismeretének oktatását és megvilágosítását, mégpedig legelőször azokét, akik részt vesznek a politikai életben annak érdekében, hogy cselekedetük mindig a személy és a jólét átfogó előmozdítását szolgálja. Az Egyház szociális tanítása nem avatkozik bele az egyes országok kormányzásába, de a hívő világiak számára bizonyosan tartalmaz erkölcsi kötelezettséget azon koherens élet iránt, amely a lelkiismeretükben lakozik, és amely egy és oszthatatlan. A krisztushívők »léte nem szakadhat két párhuzamos életre: egyrészt a lelkiéletre a maga értékeivel és követelményeivel, másrészt a világi életre, vagyis a család, a munka, a társadalmi kapcsolatok, a politikai cselekvés, a kultúra területére.« (…)

8. Ebben az összefüggésben jó, ha emlékeztetünk arra az igazságra, amelyet manapság a közvélemény nem mindig ért és fogalmaz meg helyesen: A lelkiismereti szabadság joga és különösen a vallásszabadsághoz való jog, amelyet a II. Vatikáni Zsinat Dignitatis humanae kezdetű dokumentuma hirdetett meg, az emberi személy ontológiai méltóságára támaszkodik és semmiképpen sem a vallási és kulturális rendszerek egyenlőségére, ami valójában nem létezik. Ebben az értelemben erősítette meg VI. Pál pápa, hogy »a zsinat a vallásszabadság jogát nem arra a tényre alapozza, hogy minden vallás és minden tanítás, a tévesek is többé-kevésbé értékesek; ez a jog sokkal inkább az emberi személy méltóságán alapszik, amely megkívánja, hogy az ember ne vesse alá magát olyan külső kényszernek, amely az igazi vallást kereső és azt elfogadó lelkiismeret elnyomásával fenyeget«. A lelkiismereti- és vallásszabadság megerősítése ezért nem mond ellent a közömbösség és a vallási relativizmus elutasításának a katolikus tanítás által, hanem teljes összhangban van azzal.”

(2003)