Irodalom
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

Irodalom

Kosztolányi Dezső (1885. március 29. – 1936. november 3.

Litánia
Az én koromban:
zörgött az egekben a gépek acélja.
Az én koromban:
nem tudta az emberiség, mi a célja.
Az én koromban:
beszéltek a falban a drótok, a lelkek.
Az én koromban:
vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek.
Az én koromban:
öngyilkosok ezrei földre borultak.
Az én koromban:
méreggel aludtak el a nyomorultak.
Az én koromban:
kínpadra feküdtek az árva, beteg nők.
Az én koromban:
lélekbe kutattak a lélekelemzők.
Az én koromban:
mint koldusok álltak a sarkon az épek.
Az én koromban:
recsegtek a trónok, a bankok, a népek.
Az én koromban:
mily dal remegett, a velőkig üvöltő.
Az én koromban:
prózára szerelte a verset a költő.
Az én koromban:
mindannyian ó de magunkra maradtunk.
Az én koromban:
sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk.
Az én koromban:
nem volt, ki szegény szíveket melegítsen.
Az én koromban:
álmatlanul ült arany-ágyon az Isten.
(1932.)

Ajándék vers a pápának

Kányádi Sándor verset adott át a pápának

Az olasz fővárosban olvassa fel verseit Kányádi Sándor magyar költő, aki egyik művét Ferenc pápának is átadta.

Az erdélyi születésű Kossuth-díjas költő a költészet világnapja alkalmából érkezett Rómába.

Bővebben...

Sík Sándor

Hamvazás

[jegyzet]

Álltam akkor ablakomban, mozdulatlan, éberen, 
Ott a néma éjszakában, húshagyókedd-éjjelen. 
S mint a szél és mint a felhő, mint a terhes éji pára: 
Szállt a ködlő messzeségbe, szállt a vén komor Dunára 
Révedezve, nyughatatlan, álmatlan tekintetem. 
Álltam ottan súlyos csendben, és magamban elmerengtem 
Embersorson, életen.

Úgy tetszett, hogy messze-messze, tán az ősz Gellért mögött, 
Dermesztő, halk döbbenettel a föld méhe felnyögött. 
Ijesztőre feketítve partot, sziklát és hegyormot, 
A Gellért-hegy vén fejére nagy fekete felleg omlott. 
Megdöbbent a szikla szíve, rengett a kőrengeteg. 
Visszadöngött rá a messze. És a püspök nagy keresztje 
Kőkezében reszketett.

És a püspök nagy keresztjét megemelte magasan, 
És a püspök felkiáltott búgó szóval, hangosan. 
Szét az alvó házsorok közt szállt a hangja szerte-szerte, 
Száz nehéz fal befogadta, ezer tető visszaverte, 
Százszorosan zúgta vissza lenn Budán sok messze bérc: 
Szétmorajlott, mint a tenger: ,,Emlékezzél: por vagy, ember, 
És a porba visszatérsz!''

És a város megvonaglott és az éjfél megriadt. 
Minden ember talpra állott, titkos döbbenés miatt. 
Utcák, terek ébredeztek, magas tornyok sírni kezdtek, 
Megkondultak a harangok, bólogattak a keresztek, 
Ablak, ajtó tárva-tárult, házak szíve puszta lett, 
Minden ember, mint a bódult, mind az éjszakába tódult, 
Mintha föld indulna meg.

Mintha most a néma város rejtett méhe nyílna meg, 
Minden utcák-, szűk zugokból omlott, zúdult a tömeg. 
Megindult az ember-árvíz, mint a tenger, egybefolyva, 
Mintha titkos, néma törvény hívta volna, húzta volna, 
Sűrű sorban, át a hídon a sötétlő víz felett, 
Feketén és morajatlan ment a végeláthatatlan 
Óriási körmenet.

Fönt a Gellért oldalában várta már a vén barát, 
Két szeméből két nehéz láng szórta súlyos sugarát, 
Földre szállt a kőtalapról és a magas kőrakáson 
Jobbkezén a nagy kereszttel állt előttük óriáson. 
Vén bozontos ősz szakállát zúgó szél zilálta meg. 
S hajtva főt és hajtva térdet, a vonagló kőre térdelt 
Mind a néma rengeteg.

Szól az egyik: ,,Éjszakában szép a máglya bíbora. 
Jaj! de rút és jaj! de fojtó hamuhodva hűlt pora!'' 
Szól a másik: ,,Élet! Élet! Ajkam ajkad hogy kereste! 
Hull a rózsa. Elfáradtam. Hajnalfénynél szebb az este!'' 
És lerakja tört virágát mind a kettő csöndesen. 
Áll a püspök megzokogva, és a hervadt homlokokra 
Hinti hamvát könnyesen.

,,Hintsd fejemre szürke hamvad - mond a másik - szentatyám! 
Kolduséltem terhe-mocska megkönnyebbül tőle tán.'' 
,,Püspök! Püspök! - újra másik - irgalom! Add vissza lelkem! 
Vedd el ezt a szörnyű terhet: negyven éven át viseltem!'' 
Ez lerakja kincse zsákját, az kemény koldusbotot. 
S míg a hamu pereg rájuk, egybesóhajt bús imájuk: 
Egyenlőképp koldusok.

Jönnek, jönnek hosszú sorban, tisztes őszek, gyermekek. 
Könyv emennél, kard amannál, és a térdük reszketeg. 
Húrjapattant rossz hegedű itt egy kézben sírva zördül; 
Sárga ott amannak arca, mintha már a sírgödörbül. 
Karja közt egy sápadt asszony holt leánykát kelteget, 
Őrült láng szemében ennek. Jönnek, jönnek, egyre jönnek, 
És meghajtják fejüket.

Jönnek, jönnek, egyre jönnek. Árva hangjuk összefoly, 
S kél sötéten szörnyű ének, mintha mélyen föld alól. 
Összebúg közel és távol; búg a földben, vízben, kőben, 
Jéghidegen, halott-halkan, iszonyúan, dermesztően: 
,,Minket itt más meg nem illet, porcsírázta férgeket: 
Megkonyulni, hamvazkodni, alázattal elsusogni: 
Por vagyok és por leszek.''

Jönnek, jönnek, egyre jönnek. Kő helyén ma nem marad! 
Minden porszem lábra kelt ma, minden árva kődarab. 
Fölszakadt a föld setétje és az embert egyre hányja, 
Feketéllik mindenünnen nyüzsgő hangyák óceánja. 
És fölöttük áll a püspök, óriásin, rémesen. 
Kőcsuklyáját szél kavarja. S hullt fejekre szörnyű karja 
Hinti hamvát csendesen.

Roald Dahl

 

Tanács a televíziózással kapcsolatban

Az a legfontosabb dolog 
(A gyerekekre gondolok), 
Hogy SOHA, SOHA nem szabad, 
Hogy tévéműsort lássanak – 
Sőt, legjobb, ha a bárgyú láda 
Már be sem kerül a szobába. 
Amerre csak jártunk, a tévét 
A gyerekek szájtátva nézték. 
Két-három óra meg se kottyan, 
Csak néznek, míg a szemük kipottyan. 
(Múltkor is láttunk egy helyen 
Tíz szemgolyót a szőnyegen.) 
Csak ülnek, néznek, néznek, ülnek, 
Míg hipnózisba nem kerülnek, 
S a sok szennytől, mit egyre néznek, 
Olyanok lesznek, mint a részeg. 
Ó, persze, tudjuk, csendbe vannak, 
A falnak fejjel nem rohannak, 
Nem kezdik egymást hasogatni, 
Hagynak nyugodtan mosogatni, 
Míg fő az étel, hűl a lekvár – 
De azon eltűnődtetek már, 
Hogy ez a rémséges doboz 
Miféle dolgokat okoz? 
ELSORVASZT MINDEN ÉRZETET! 
MEGHAL BELÉ A KÉPZELET! 
Az észt betömi, eldugítja! 
A gyereket úgy elbutítja, 
HOGY TÖBBÉ BIZTOSAN NEM ÉRT MEG 
TÜNDÉRVILÁGOKAT, MESÉKET! 
Az agya lágy lesz, mint a sajt! 
FEJÉBEN DUDVA, GAZ KIHAJT! 
NEM IS TUD MÁST, csak nézni majd! 
„Na jó! – mondjátok majd. – Na jó! 
De ha a televízió 
Nincsen, mivel foglaljuk el 
A drága gyermekünk, mivel?” 
Ezt fogjuk akkor válaszolni: 
Míg nem volt még e bamba holmi, 
Míg e szörnyet fel nem találták, 
Mit csináltak vajon a drágák? 
Hát elfelejtettétek volna? 
Ezt mondjuk lassan, szótagolva: 
OL… VAS… TAK…! És OLVASTAK és 
OLVASTAK, s még ez is kevés 
Volt nekik, OLVASTAK tovább! 
Fél napjuk olvasásból állt! 
A polc könyvekkel volt tele, 
A föld, az asztal is vele, 
S az ágy mellett, a kisszobába 
Még több könyv várt elolvasásra. 
Sok szép mese, volt benne sárkány, 
Volt indián, cet és királylány, 
Kincses sziget, és messzi partok, 
Hová sok csempész lopva tartott, 
Kampó kezű, komor kalózok, 
Egy elefánt, ki csak hallózott, 
És rémes, éhes kannibálok, 
Üstbe ki tudja mit dobálók… 
Mily könyveken busult-vidult, ó, 
Az a sok régi-régi lurkó! 
Hát kérve kérünk titeket, 
A tévékészüléketek 
Dobjátok el, s mi hely marad, 
Oda tehettek polcokat, 
A polcra végig könyveket, 
Hadd ontsanak csak könnyeket, 
Hadd rúgkapáljanak a kölkök, 
A nyelvük hadd legyen csak öltött – 
Ígérjük, nem kell félnetek, 
Ha vártok egy vagy két hetet, 
A drágalátos gyermekek 
Egyszercsak rájönnek maguktól: 
Egy könyvtől lennének nagyon jól. 
S ha már olvasnak ők – juhéj! 
Szívükben árad szét a kéj, 
Érzékeik kiélesednek, 
Nem értik majd, hogy mit szerettek 
Az émelyítő, a silány, 
Hülye, idétlen masinán. 
S azok a drága gyermekek 
Hálásak lesznek majd neked.

Fordította: Varró Dániel

A kerubi vándor


Angelus Silesius:

A kerubi vándor

 

Az író polgári neve Johan Scheffler, Breslauban született 1624 december 25-én, és ugyanott is halt meg 1677 július 9-én. 20 évesen, 1644-ben kezdi Leydenben az orvostudományt tanulni, később hercegi orvos lesz, majd katolizál, pap lesz és franciskánus.

Írói nevének jelentése: Sziléziai Angyal. Könyvének címe arra utal, hogy a keresztény ember élete vándorút itt a földön, s a kerub, az angyal szó azt jelenti, hogy az illető ezt, mint Isten ,,küldöttje'' akarja végigjárni.

Angelus Silesius versei először Bécsben jelennek meg 1657-ben, egyházi engedéllyel, a jezsuiták támogatásával. Ezen a címen csak a kiegészített második kiadás 1674-ben, összes költői művei három kötetben 1949-52-ben.

Az ilyen párverseinek száma majd 1700. Folyóiratokban lehet rábukkanni elszórt fordításokra. A bőséges anyag legtöbbször csak válogatásokat enged meg. Ez a gyűjtemény például Hans Urs von Balthasar-nak a svájci Johannes Verlag-nál 1980-ban megjelent válogatásán alapul, ami maga is csak kb. 400 párverset tartalmaz. Magyarul a Helikonnál jelent meg 1991-ben egy válogatás. Akkor ezek a fordítások már készen voltak. A Helikon-kötet más alapkiadásokra támaszkodik. A két válogatás véletlenül azonos darabjainál jelzem a Helikon-kiadás oldalszámát is.

Az eredeti mű hat könyvre oszlik fel, különösebb tartalmi szervesség nélkül. Az itt alkalmazott négy tartalmi jellegű fejezetcím tőlem származik, és a versek besorolása a megjelölt tartalmak szerint történt, de mindig megadom az eredeti könyv-, és versszámait is.

Angelus Silesius versei belső megközelítésénél számolni kell azzal, hogy az író mégiscsak egy belső látással rendelkező ember, akit köznapi gondolatvilággal nehéz utolérni. Amellett éles, szellemes, intelligens, sőt humoros is, akit - ha ő nem is sokat törődött vele - könnyen meggyanusíthattak azzal, hogy pusztán épater le bourgois! Azt is tartsuk számon, hogy a párversek első fele megtérésének is kísérőzenéje volt, amikor a lélek éppen új, igazi útjának a keresésében esetleg könnyen vagdalkozik, vagy exponenciálisan fogalmaz. Minden időbeli és személyi eltérés mellett, helyzete és magatartása emlékeztethet századunk nagy német, és ugyancsak konvertita költőnőjének, Gertrud le Fort-nak a Hymnen an der Kirche című kötetére, ami az ő megtérését kísérte. A korlátolt emberek persze akkor is támadták, vádolták az általuk fel nem fogott párverseket.

A valóságban ezek a versek a költő imaéletének, belső élményeinek a lecsapódásai. Az élménytől a versig vezető út azonban az ellenkező irányban is járható: a versek átélése elvezetheti a készséges lelkű olvasót ahhoz a belső élményhez, ami az írót ihlette, de amit az olvasó önmaga nem lenne képes magából kiváltani. A vers azonban megteheti ezt, s ez az író, az alkotó nagysága.

S akiben a visszaút lesz valósággá, az az olvasó nagysága.

Erről tanúskodik az utolsó párvers, s ennek a vonatkozásnak a realitása biztosítja - mint minden igazi műalkotásnak is - a versek maradandó értékét.

 

Isten

 

Ha Isten fogy benned, a Perc rohanva nő,
egy napnyi kárhozat már végtelen idő.
(V. 341.)

Az Isten akkora, hogy megmérve magát,
még Ő sem fogná fel a collstok adatát.
(V. 280.)

Az Isten páratlan! Mert bennem, kívülem,
itt, s ott, s mindenütt egészen van jelen.
(IV. 154.)

Ha Isten csak Vígasz, vagy Édesség és Fény,
mi lesz veled, ha tűnt mind e tünemény?
(II. 131. - H. 42.)

Az Istenben ha élsz, ha halsz, egyképen jó,
mert benned is Ő él, és Ő a halandó!
(II. 58. - H. 29.)

Szelidítsd meg magad, hisz Isten sem vihar,
nem földrengés, se tűz, ez egy se Róla vall!
(III. 142. - H. 50.)

Legyűrni könnyű lesz Urad és Országát:
szeretve támadj, s már megadta önmagát.
(III. 59.)

Isten sok műve közt Néki legkedvesebb,
hogy egyetlen Fiát tebenned szülje meg!
(IV. 194. - H. 72.)

Az Isten nem szorul, mondják semmit reánk,
miért vágyik mégis, szegény szívem, terád?
(IIIl 123. - H. 60.)

A kezdet Ő legyen, s a folytatás, a cél
hogy tetszhessék Neki mihez kezed csak ér.
(V. 331. - H. 104.)

Az Isten nagy csupán, s ki Hozzá tartozó
annak az égbolt is csak egy szerény kunyhó.
(VI. 214. - H. 121.)

Hű képet rólam nem az édes vígasz ad,
keresztem jelzi csak magadban hogy ki vagy.
(IV. 190.)

 

Ember

 

Nem árthat néked még ha benne lennél sem,
mert tőled függ csupán, hogy pokla égessen.
(V. 96.)

Keményen védd egyre mindazt mi csak tiéd:
s nem éled át soha a béke örömét.
(V. 154.)

Ha bűn: cuccal tele, ha jó: poggyásztalan.
Szegény lesz mindenképp, csak ilyen, vagy olyan.
(IV. 212.)

A bölcsben egy dolog a birtok és a lét:
ki gyönggyé lesz maga, nem veszti el gyöngyét.
(VI. 169.)

Születhetik Krisztus ezerszer Betlehemben,
ha benned nem, maradsz örökre elveszetten.
(I. 61.)

Sok szemből egy kenyér, sok cseppből tenger lesz,
s belőlünk Benne így egyszer egyetlen Egy.
(VI. 174. - H. 110.)

Az Istenünkhöz nincs egyként minden közel:
gyerekkel játszik és szűzekkel könnyen el.
(IV. 42.)

Mit is kételkednél: csak Istentől eredj,
s mint választottjának örök az életed!
(II. 147.)

Hogy mekkorák vagyunk! Egy fölséges szeráf
takartan lép elé, ki minket pőrén lát!
(III. 203.)

Középpontom az Úr, ha önmagamba zárom.
Oldódjam fel Benne: s Ő körfalam és árkom.
(III. 148.)

Hogy Éva, Ádám mint -, csak légy erről csendbe,
ha nem hibáznak ők, megtetted volna te!
(V. 46.)

S mi lenné végül én? Templommá kell lennem,
de áldozattá és kővé, pappá egyben.
(I. 180. - H. 22.)

Az Isten végül hogy nevez el bennünket,
kiket Fiában már fiának is szeret?
Valld Istenednek Őt, de akkor lásd is be:
Bennünket bíz Ő is ilyképpen nevezne!
(VI. 15.)

Belső élet

Ami erény, az mind csak egyetlen gubanc,
ha egyet elkaptál, majd mindre rábukkansz!
(V.171. -H. 88.)

Egy rongyért tolvaját már féktelen szidod,
ki Istened egész világát szétlopod!
(V. 77. - H. 98.)

A vízek mind tiszták a forrásuknál még,
ki frisset, jót kíván, nyugodtan ott igyék!
(I. 119. - H. 20.)

Hát nőjj meg már, mert míg magad morzsányi vagy,
a törpét bámulod, hogy óriási nagy!
(VI. 213. - H. 111.)

Tipródhatsz mint csak bírsz, az égbe nem jutsz fel,
ha mennyé már lőbb magad itt nem leszel.
(V. 52.)

Bármikor beenged egébe Istened,
csupán csak rajtad áll: akard is üdvödet!
(V. 57. - H. 84.)

Az Istent, s mindenét fogadhatná szíved,
csak nyitnád rá, miként egy rózsa, kelyhedet.
(III. 87. - H. 58.)

Állj meg, mit futkosol, a menny benned ragyog,
akkor hiányzik csak, ha másutt hajszolod!
(I. 82.)

Nem mozdíthat meg más, magad vagy csak kerék,
úgy lenne békéd is, ha föl nem pörgetnéd.
(I. 37. - H. 9.)

Ember nem izgathat, s nem izgat Isten fel,
ha nem kínzod magad tárgyakkal, semmivel.
(II. 25.)

Nődd már ki önmagad, és minden teremtményt
s az Ő természete ojtódik majd beléd.
(II. 57.)

Az ember puszta szén, az Isten tűz és fény:
sötét vagy, hát, s hideg, míg nem vagy az ölén.
(IV. 133. - H. 89.)

Ha szókkal nem tudod tisztelni Istened,
némulj Előtte el, s megérti csöndedet.
(V. 137. - H. 87.)

Magáért nem esik, magának nap sem ég,
így másért vagy te is. Magad: ez nem elég!
(IV. 186.)

Ha lélek, szellem, test benned nem Istené,
a Krisztus-testben tag miképpen lehetnél?
(II. 121. - H. 41.)

Az Isten végtelen! Hogyan karoljad át?
Hisz megtanított rá minden parasztleányt!
(V. 308.)

Hívő, ha gyermek vagy, szívedből, teljesen,
tiéd lesz akkor már a földön, itt, a menny!
(I. 253.)

Ha istengyermek vagy, kik látni képesek,
Istenben látnak majd, s benned Istened!
(II. 3.)

A kör a pontban van, mint magban a gyümölcs,
a Lét mélyén az Úr, s ki ott kutatja: bölcs.
(IV. 158. - H. 71.)

Halálban nem hiszek. Óránként haljak bár,
de hisz mindannyiszor rám csak jobb élet vár.
(I. 30. - H. 17.)

A legdicsőbb halál, mi életet terem,
s a legdicsőbb élet halálból kél, serken.
(IV. 103. - H. 68.)

Vágyódsz az Úr után? Lennél a gyermeke?
De hisz már benned él: az egyik ötlete!
(V. 284.)

Az Úr magán kívül mást nem szeret soha:
Fiában ám lehetsz egy másik Önmaga!
(II. 45.)

Az Istenről harsog, kiált minden feléd,
s nem hallod, hogy szeresd? Számodra ez a vég!
(IV. 193.)

Ki lát, szeretni fog. Csak azt nésd, mi örök,
s mindjárt kedves lesz, minden egyéb fölött.
(VI. 220.)

Gyötörni téged Isten, s ember képtelen,
szamár, a vackaid neked a gyötrelem.
(II. 25.)

Már régen benned él, ember, mit csak kívánsz,
a baj, hogy mindezzel te semmit sem csinálsz.
(IV. 183.)

Csak ajtót nyiss, s betér a Lélek már hozzád,
s Atyád Fiával még: egymást együtt hozzák!
(I. 242.)

Az égi tájakért nem kapkod a világ.
Ha nem szemléli, hogy becsülje mit nem lát?
(VI. 219.)

Nem vagy még rendben, ha békét Istentől vársz.
Csak szolga, nem gyermek: magadra, s nem Rá vágysz.
(I. 58.)

Azért sírsz Istenhez, mert nem bízol Benne,
hagyd gondoskodni Őt, s ne hozzad szégyenbe!
(I. 56.)

Ki úgy hiszi: ott túl az életforrás várja,
előbb itt verje el szomját az izzadtsága.
(I. 158.)

 

Örökkévalóság

 

A napról, évről nem tud semmit az örök,
középpontját keresd te mindezek fölött.
(II. 65. - H. 39.)

A tengerben sem más egyetlen apró csepp,
az Istenben ki lesz Istennél kevesebb?
(VI. 173.)

Mi vagy, s mi nem vagy te, Örökkévalóság?
nem most, nem itt, semmi, amit mi tudhatnánk.
(II. 153.)

Mi mélyen mély a Úr? S a lángja meddig süt?
Hosszát mi adja ki? A szentek mind együtt!
(III. 214.)

Az Új-Jeruzsálem vagy Istenednek te,
csak Lelkéből eredj, és újjászületve.
(II. 152.)

Az égben jól vannak, külön tulajdon nincs,
mit bárki birtokol, mindenkié a kincs!
(I. 150.)

Légy szent, s az arcod mind a többin látható,
mert hisz belülről mind csak egyetlen való.
(V. 184.)

Amit a szentek itt sok gonddal értek el,
ingyen lesz mindenkié az üdvösségünkkel.
(V. 152.)

Lelkével csókol meg az Isten, mint Fiát,
hisz Krisztusában már a gyermekének lát.
(II. 93.)

A legnagyobb szent is úgy örvend rajtam majd,
amily mértékben én leszek boldog őrajt.
(V. 153.)

Gyerek, vagy Isten: egy. Ha gyermeknek hívtál,
az bennem Istenre, és Istenben rám áll!
(I. 255. - H. 13.)

A tűzben egy szikrát ki ismerhetne fel?
Ha Benne élek már, ki hív majd nevemmel?
(IV. 137. - H. 70.)

Ha önfiává lett a földön Istenünk,
elváltan Tőle már többé nem élhetünk.
(IV. 204.)

Ha egy az Isten, hogy lehetne mégis sok?
Ha Egyben eggyé lesz minden mindannyiok!
(V. 36.)

Ne gúnyolódj! Az Úr bíz képes mindenre,
s bár egy Istent nem is, sokat teremthetne!
(V. 35.)

Fel test a lélekbe! S te lélek Istenbe!
Így élhetnél Benne majd boldog-örökre!
(V. 88. - H. 99.)

S a végső lényeg:

Testvér, elég ennyi. Ha többet szeretnél,
légy lényeggé magad, légy írássá, képpé.
(VI. 263. - H. 112.)

 

1992

Fordította: Lénárd Ödön



Weöres Sándor


Vonj sugaradba

 

Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod, a rét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem!
mint hal a horogra, sietnék hozzád,
de látod, a gyürüző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hínárja.
Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondérodban a tüzes lé
minek fortyog körülöttem,
ha sohase puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
ha mindig szétmállok, mint a szecska;
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
sose jön el a te országod.
Szívemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb –
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.