Irodalom
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

A rabbi a pápa és a sátán

Sárosi István: A rabbi, a pápa és a sátán – recenzió

Amikor 1958. október 9-én XII. Piusz életének 83., pápaságának 20. esztendejében visszaadta lelkét a Teremtőnek, az egész világ nagy pápaként emlékezett meg róla, s csak idő kérdésének látszott, hogy mikor avatják boldoggá, majd szentté. Ám minden másként alakult.


Alig telt el fél évtized XII. Piusz halálát követően, amikor 1963-ban a berlini Szabad Népszínpadon bemutatták Rolf Hochhuth A helytartó című színdarabját, amelyben XII. Piusz egy jéghideg, álszent bürokrata, akit jobban érdekelnek a Vatikán aktacsomagjai, mint zsidók millióinak halála, és aki nem akarja elutasítani Hitlert, mert a bolsevizmus elleni védőbástyaként szüksége van rá. Ma már történelmi tény, hogy Ion Mihail Pacepa, a román Securitate tábornoka 1978-ban Nyugatra szökött, s elárulta, hogy az 1960-as évek elején részese volt annak a XII. Piusz elleni akciónak, amelyet a szovjet titkosszolgálat, a KGB szervezett Nyikita Hruscsov első titkár megbízásából. Ennek része volt a Hochhuth-dráma megszületése és előadása is.

Sárosi István teljességre törekvő, kétrészes színművében arányosan vegyíti a történelmi dokumentumokat a fikciós elemekkel. Drámájának két központi alakja a tudós római főrabbi, Israel Zolli, aki a vészkorszak tombolásának idején, 1944 októberében hosszas lelki tusakodás után engedett Krisztus hívásának, s áttért a katolikus hitre, illetve Eugenio Pacelli, aki XII. Piusz néven a pápaság történetének egyik legnehezebb időszakában ült Szent Péter trónján. Velük szemben állnak a darabban a sátán emberei, akik a történelemben mindig más és más alakban jelennek meg, a dráma által ábrázolt korban az emberek tízmillióinak haláláért felelős nemzetiszocializmus, illetve szovjet bolsevizmus képviselői és segítői testesítik meg a gonoszt.

Sárosi párhuzamosan mutatja be Israel Zolli és Eugenio Pacelli életútját, gyermekkoruktól kezdve. Mindketten mélyen hívő családban nőnek fel, egyikük ortodox zsidó, másikuk Krisztus-követő katolikus famíliában. Zolli ősei közül anyai ágon csaknem mindenki híres rabbi volt, nagyapja és dédapja is, így nem lehetett kétséges, hogy engedelmeskedve a Mindenható akaratának, ő is ezt a hivatást választja. A kétnapos korában megkeresztelt Eugenio Pacellit pedig egy idős pap emeli a magasba, s jövendöli meg: „eljön majd az a nap, amikor a keresztény világ ezt a csecsemőt fogja ujjongó lélekkel ünnepelni Szent Péter templomában.” Eszünkbe juthat erről az öreg Simeon tanúságtétele a csecsemő Jézus templomi bemutatásánál (Lk 2,22-35).

Az ifjú Zolli hithű izraelitaként szokatlanul nyitott lélek, a fiatal Pacellit is meglepi, amikor egy katolikus templomban találkozik vele. Kérdésére azonban a rabbi azt válaszolja, hogy Istent keresi mindenütt, s bárhol jár, minden katolikus templomba bemegy. Ez a két lelki és szellemi óriás első találkozása, s nem mentes a feszültségtől, Pacelli nem titkolja, „nem örömteli” érzésként éli meg, hogy egy Krisztust tagadó izraelitát lát a templomban, de ez nem párosul benne személyes ellenszenvvel, s Zolliban sem okoz kiábrándulást. Ettől kezdve rendszeresen leveleznek, s kerülnek egymáshoz lelkileg és szellemileg is egyre közelebb.

Sárosi lélektanilag teljesen hitelesen ábrázolja azt a több évtizedes folyamatot, amelynek végén Zolli főrabbi eljut Krisztus követéséig. Gyermekként találkozik először Jézus nevével, egy keresztény barátja révén, aki Jézusról mint Isten Fiáról beszél, a tökéletes jóság megtestesítőjéről, akit azonban gonosztevőként végeztek ki. Ő pedig ahelyett, hogy átkozta volna őket, megbocsátott gyilkosainak és imádkozott értük. Israel Zolli rabbiként, majd főrabbiként is kiemelten foglalkozik Jézus személyével, tanításával, vállalva hittestvérei rosszallását. Az üldöztetések idején az első pillanattól kezdve felismeri a veszély nagyságát, de Istenbe vetett hitét soha nem veszíti el. Többször is misztikus élményt él át, Jézus jelenik meg előtte, fény alakjában, majd testi valójában is, s hívja őt. Zolli sokáig küszködik, de végül felismeri, hogy nem emberi akarattal áll szemben, s ez ellen semmit nem tehet: „… ott állt Ő… azonnal megismertem a hangját… mostantól követni fogsz engem… végtelen nyugalom áradt szét bennem, mintha ezer éve vártam volna erre a hívásra, mégis csak nagy sokára voltam képes válaszolni… úgy legyen, úgy lesz, úgy kell lennie.”

A XII. Piusz pápa elleni legfőbb vád az, hogy a II. világháborúban nem ítélte el nyíltan a zsidók üldözését. Sárosi darabjának egyik legdrámaibb része, amikor 1942 nyarán az egyházfő elkészítette „a katolikusokat és zsidókat, hívőket és nem hívőket egyformán és válogatás nélkül halálba küldő” náci rezsim kritikáját, „az embert és Istent nem ismerő és nem tisztelő bűnös németországi államhatalom elítélését.” A dokumentum megjelentetését azonban megakadályozta a Hollandiából érkezett hír: miután a holland keresztény egyházak közösen tiltakoztak a hollandiai deportálások ellen, a németek bosszúból negyvenezer zsidót – s mellettük néhány ezer nem árja, kikeresztelkedett zsidót – deportáltak, köztük Edith Stein kármelita nővért, akit még abban az évben meggyilkoltak Auschwitzban, s akit II. János Pál pápa 1999-ben Európa védőszentjévé nyilvánított.

Pasqualina nővér, aki évtizedekig volt Eugenio Pacelli házvezetőnője, idézi fel, amint a pápa elégeti a már megírt dokumentumot, s végtelen fájdalommal a hangjában mondja: „… arra gondolok, ha a holland püspökök tiltakozása nyomán negyvenezer ártatlan embert hurcoltak el a táborokba, akkor Hitler, a pápa szavai hallatán legalább kétszázezer embert fog internálni… ezt nem engedhetem meg…” Dokumentumok tanúsítják, hogy a nácik komolyan fontolgatták XII. Piusz elrablását, sőt fizikai megsemmisítését is. A pápa tudott erről, ennek ellenére végrehajtotta a Vatikán legnagyobb titkos akcióját az egyház történetében, amelynek keretében a katolikus egyház több mint 800 ezer zsidó embert mentett meg Európában a biztos haláltól, menedéket adva nekik a plébániákon, a kolostorokban, nunciatúrákon. Amikor az egyházfő kifejezi Zollinak meghatottságát, hogy keresztségében az Eugenio nevet vette fel, a Krisztus-hitre tért egykori főrabbi így válaszol: „Ez nemcsak az én személyes hálám kifejezése, hanem az összes igaz testvérem tisztelete…” XII. Piusz rendületlenül bízott abban, hogy „az igazság mindig győzedelmeskedik, a hazugság soha nem lehet úr!” Hosszú távon bizonyosan nem.

Sárosi István drámájában megpróbál igazságot szolgáltatni egy olyan pápának, aki a történelem talán legszörnyűbb időszakában volt Krisztus földi helytartója, s abban a helyzetben mást nem tehetett, mint amit Jézus tanácsolt tanítványainak, akiket bárányokként küldött a farkasok közé: „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok” (Mt 10,16). (Szent István Társulat, 2014.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

 

 

 

CÍMLAP | HAZAI | VATIKÁN | KÜLHONI | KITEKINTŐ | NÉZŐPONT | KULTÚRA | KISHÍREK | KATTÉKA – VIDEÓTÁR
Magyar Kurír Szerkesztőség
Cím: 1068 Budapest, Városligeti fasor 42. | Postacím: 1406 Budapest, Pf.: 100. | Tel.: 479-20-20 | E-mail: | Impresszum | Médiaajánlat
To Top