Irodalom
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

Sík Sándor

Hamvazás

[jegyzet]

Álltam akkor ablakomban, mozdulatlan, éberen, 
Ott a néma éjszakában, húshagyókedd-éjjelen. 
S mint a szél és mint a felhő, mint a terhes éji pára: 
Szállt a ködlő messzeségbe, szállt a vén komor Dunára 
Révedezve, nyughatatlan, álmatlan tekintetem. 
Álltam ottan súlyos csendben, és magamban elmerengtem 
Embersorson, életen.

Úgy tetszett, hogy messze-messze, tán az ősz Gellért mögött, 
Dermesztő, halk döbbenettel a föld méhe felnyögött. 
Ijesztőre feketítve partot, sziklát és hegyormot, 
A Gellért-hegy vén fejére nagy fekete felleg omlott. 
Megdöbbent a szikla szíve, rengett a kőrengeteg. 
Visszadöngött rá a messze. És a püspök nagy keresztje 
Kőkezében reszketett.

És a püspök nagy keresztjét megemelte magasan, 
És a püspök felkiáltott búgó szóval, hangosan. 
Szét az alvó házsorok közt szállt a hangja szerte-szerte, 
Száz nehéz fal befogadta, ezer tető visszaverte, 
Százszorosan zúgta vissza lenn Budán sok messze bérc: 
Szétmorajlott, mint a tenger: ,,Emlékezzél: por vagy, ember, 
És a porba visszatérsz!''

És a város megvonaglott és az éjfél megriadt. 
Minden ember talpra állott, titkos döbbenés miatt. 
Utcák, terek ébredeztek, magas tornyok sírni kezdtek, 
Megkondultak a harangok, bólogattak a keresztek, 
Ablak, ajtó tárva-tárult, házak szíve puszta lett, 
Minden ember, mint a bódult, mind az éjszakába tódult, 
Mintha föld indulna meg.

Mintha most a néma város rejtett méhe nyílna meg, 
Minden utcák-, szűk zugokból omlott, zúdult a tömeg. 
Megindult az ember-árvíz, mint a tenger, egybefolyva, 
Mintha titkos, néma törvény hívta volna, húzta volna, 
Sűrű sorban, át a hídon a sötétlő víz felett, 
Feketén és morajatlan ment a végeláthatatlan 
Óriási körmenet.

Fönt a Gellért oldalában várta már a vén barát, 
Két szeméből két nehéz láng szórta súlyos sugarát, 
Földre szállt a kőtalapról és a magas kőrakáson 
Jobbkezén a nagy kereszttel állt előttük óriáson. 
Vén bozontos ősz szakállát zúgó szél zilálta meg. 
S hajtva főt és hajtva térdet, a vonagló kőre térdelt 
Mind a néma rengeteg.

Szól az egyik: ,,Éjszakában szép a máglya bíbora. 
Jaj! de rút és jaj! de fojtó hamuhodva hűlt pora!'' 
Szól a másik: ,,Élet! Élet! Ajkam ajkad hogy kereste! 
Hull a rózsa. Elfáradtam. Hajnalfénynél szebb az este!'' 
És lerakja tört virágát mind a kettő csöndesen. 
Áll a püspök megzokogva, és a hervadt homlokokra 
Hinti hamvát könnyesen.

,,Hintsd fejemre szürke hamvad - mond a másik - szentatyám! 
Kolduséltem terhe-mocska megkönnyebbül tőle tán.'' 
,,Püspök! Püspök! - újra másik - irgalom! Add vissza lelkem! 
Vedd el ezt a szörnyű terhet: negyven éven át viseltem!'' 
Ez lerakja kincse zsákját, az kemény koldusbotot. 
S míg a hamu pereg rájuk, egybesóhajt bús imájuk: 
Egyenlőképp koldusok.

Jönnek, jönnek hosszú sorban, tisztes őszek, gyermekek. 
Könyv emennél, kard amannál, és a térdük reszketeg. 
Húrjapattant rossz hegedű itt egy kézben sírva zördül; 
Sárga ott amannak arca, mintha már a sírgödörbül. 
Karja közt egy sápadt asszony holt leánykát kelteget, 
Őrült láng szemében ennek. Jönnek, jönnek, egyre jönnek, 
És meghajtják fejüket.

Jönnek, jönnek, egyre jönnek. Árva hangjuk összefoly, 
S kél sötéten szörnyű ének, mintha mélyen föld alól. 
Összebúg közel és távol; búg a földben, vízben, kőben, 
Jéghidegen, halott-halkan, iszonyúan, dermesztően: 
,,Minket itt más meg nem illet, porcsírázta férgeket: 
Megkonyulni, hamvazkodni, alázattal elsusogni: 
Por vagyok és por leszek.''

Jönnek, jönnek, egyre jönnek. Kő helyén ma nem marad! 
Minden porszem lábra kelt ma, minden árva kődarab. 
Fölszakadt a föld setétje és az embert egyre hányja, 
Feketéllik mindenünnen nyüzsgő hangyák óceánja. 
És fölöttük áll a püspök, óriásin, rémesen. 
Kőcsuklyáját szél kavarja. S hullt fejekre szörnyű karja 
Hinti hamvát csendesen.