Spirituális írások
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

Spirituális írások

blog spiritAzokat a lelki fejlődést segítő írásokat, elmélkedéseket tesszük közzé, amelyek valami módon a plébánia életében mejelentek és nem szeretnénk, ha elfelejtődnének, elvesznének.

 

 

A házasság értelme

A házasság értelme – A rendkívüli szinódus kapcsán

 

Csalódni fognak, akik azt remélik, hogy házasságteológiai és szexuáletikai kérdésekben Ferenc pápa enyhíti a házasság tisztaságának és szentségének megőrzését védelmező egyházi „szigort”.

Különösen az azonos neműek párkapcsolatának házasságként való elismerésében nem számíthatunk fikarcnyi engedményre sem. Ferenc pápától sokan nagy reményekkel idézik különböző formában, olykor teljesen eltorzítva azt a mélységesen emberi mondatot, hogy „ha egy meleg Istent keresi, ki vagyok én, hogy megítéljem őt?”, s eközben nem vesznek tudomást legelső enciklikájáról, amelyben határozottan megerősíti a világos egyházi tanítást. Eszerint a házasság „Isten jelenlévő szeretetének jeleként a férfi és a nő szerelméből születik meg; annak elismeréséből és elfogadásából, hogy a nemi különbözőség jó, általa a jegyesek egy testté lesznek, és új életet hozhatnak világra, ami kinyilvánítja Isten jóságát, bölcsességét és szeretet-tervét.” (Lumen Fidei 52).


Hogy mégis miféle változásokra számíthatunk a katolikus egyház pasztorációjában, az majd kiderül, ha látjuk az idén őszre egybehívott rendkívüli, és a jövőre megtartandó rendes általános szinódus munkájának eredményeit. Egyelőre a szinódust előkészítő dokumentumot ismerjük: „A családpasztoráció kihívásai az evangelizáció összefüggésében”, amely felsorolja a felmerülő nehézségeket, kihívásokat, magában foglal egy kérdőívet, és kijelöli azt a teológiai irányt, amelyben mindezen kérdéseket megfontolásra ajánlja. Ez utóbbihoz szeretnék a következőkben néhány gondolatot fűzni, mert szerintem ez a teológia gyakorlati változásokat hozhat.

A házasságteológia alapja természetesen a Szentírás. Az előkészítő szöveg szerkesztői ezért kiemelték a témához kapcsolódó, legfontosabb szentírási helyeket, értelmezésükhöz pedig a következő szentszéki dokumentumokra hívták fel a figyelmet: a II. Vatikáni Zsinat tanítása a Gaudium et Spes apostoli konstitucióban; VI. Pál Humanae Vitae kezdetű enciklikája, II. János Pál Familiaris Consortio kezdetű apostoli buzdítása; valamint a Katolikus Egyház Katekizmusa és a Kánonjogi Kódex.

A teológusokon kívül kevesen tudják, hogy a felsorolt dokumentumok egy nagy jelentőségű teológiai kibontakozás útjelzői és egyben ösztönzői. A 19. század második felétől kezdve megfigyelhető bizonyos hangsúlyváltás a nyugati házasságteológiában. Ennek két legfontosabb jellemzője: az istenképmás fogalom sajátos kiterjesztése a családra; valamint a házasság értelmének (ratio) és céljainak (fines) megkülönböztetése.

Ami az elsőt illeti, Szent Ágoston és Szent Tamás egyaránt elvetették azt a lehetőséget, hogy a családban analogikusan a Szentháromság képmását lássuk, és ezzel hosszú időre megszabták a nyugati teológiai útkeresés irányát. Tekintélyes görög egyházatyák ugyanis szentháromságtani viták során szívesen érveltek azzal az analógiával, hogy Ádám, Éva és Szeth természetükben egylényegűek, miközben önálló személyek, akiket származás és születés viszonyrendszere kapcsol egy közösségbe, és ily módon – nem átvíve a testi viszonyokat a testetlen, isteni természetre – valamiképpen a Háromság képmását hordozzák.

Mathias Joseph Scheeben egy 1865-ben megjelent művében Nazianzoszi Gergely és Olümposzi Methodiosz munkáira hivatkozva felidézte és alaposan kidolgozta az említett analógiát, megjegyezve, hogy bár gondolatai talán túlságosan újnak tűnnek, s e tanítás ebben a formában nincs meg az atyáknál, valójában ősrégi. Forrása biblikus, hiszen Pál szerint Krisztus az új, igazi Ádám, akinek az első Ádám előképe volt. Másrészt Pál nyomán azt is tanítják az egyházatyák, hogy Krisztus menyasszonya, az Egyház mint új Éva hasonló módon keletkezett az új Ádám oldalából, mint az első Éva az első Ádám oldalából.

Scheeben a szentháromságtani és egyháztani szempontokat szoros egységben gondolta végig, de tisztában volt azzal, hogy a latin teológiai hagyományba egy korábban elvetett, görög gondolatot integrál. A kifejtés újszerűségén nem változtat az a tény sem, hogy az interperszonális szeretetközösség és az isteni Háromság analógiájára találhatunk ágostoni szöveghelyeket, amelyek jótékonyan hatottak Szent-Viktori Richárd és Szent Bonaventura trinitológiájára és két 17. századi szerzőnél halovány visszhangra leltek. Ez a vékonyka nyugati tradíció ugyanis elszigetelt maradt.

Scheeben, akinek munkáit igen korán lefordították angolra és franciára, jelentős fordulatot hozott. A 20. századi teológusok közül egyesek (M. Schmaus és H. Mühlen) a szentháromságtan, mások (H. Doms, B. Häring, Th. Rey-Mermet) a házasságteológia, megint mások az istenképmás-teológia (P. Evdokimov, K. Barth, J. Moltmann, és Hans Urs von Balthasar) kifejtésében hívták segítségül az általa újra felfedezett, és továbbgondolt analógiát.

Ez a teológiai kibontakozás ugyanakkor szoros kölcsönhatásban állt a katolikus perszonalista filozófiai és teológiai törekvésekkel, amelyekben kulcsszerepet játszott a filozófus Dietrich von Hildebrand és a már említett morálteológus, Herbert Doms. Hildebrand közvetlen kapcsolatban állt Eugenio Pacelli bíborossal, a későbbi XII. Pius pápával, és gyakorlatilag egyházi jóváhagyást kért tőle házasságértelmezéséhez. Nem véletlenül tette, hiszen egy – hogy stílszerűek legyünk – kardinális kérdésben Hildebrand (néhány évvel később pedig Doms) fordulatot sürgetett. A tomista felfogás és annak különféle változatai (pl. Ligouri Szent Alfonz morálteológiájában) a házasság elsődleges céljának nevezik az utódnemzést és nevelést, és másodlagos, hangsúlyozottan hierachikusan alárendelt célnak a házastársak kölcsönös szeretetét. Noha a Római Katekizmus ennél sokkal mélyebb házasságfelfogást tükröz, a célok hierarchizálása hosszú időre közhellyé vált. Az Arcanum Divinae Sapientiae (XIII. Leo, 1880) és az ötvenedik évfordulóján kiadott Casti Connubii (XI. Pius, 1930) enciklikák még többé-kevésbé ezt a felfogást képviselték. A Szent Officium pedig 1944-ben kifogásolta az “új házasságteológia” azon tézisét, mely szerint inkább a házasság elsődleges értelméről (ratio, Meaning, Sinn) kell beszélni, ami a kölcsönös szeretet, és csak ennek függvényében állíthatjuk azt, hogy persze, biológiailag úgy épülünk fel, hogy az együttlét elsődleges célja a gyermeknemzés. E vita érezteti a hatását a Humanae Vitae-ben is.

A Szent Officium félhivatalos állásfoglalása ki nem mondva H. Doms könyve ellen irányult, aki igen szilárdan, hatásosan és nagy vihart kavarva érvelt a perszonalista házasságtan mellett, miközben szakított a célok hierarchiájának tanával. XII Pius informális jóváhagyásának azonban komoly szerepe lehetett abban, hogy halála után néhány évvel a II. Vatikáni Zsinat, illetve a Gaudium et Spes hitelesítette a változást ebben a kérdésben. A GS után a Humanae Vitae elmélyítette a perszonalista szemléletet, de a házasság és a Szentháromság személyi közösségének analógiájára e dokumentumok még nem hivatkoztak. Ezt végül II. János Pál pápa tette meg a Familiaris Consortio apostoli buzdításban és egyéb nyilatkozataiban. A „test teológiáját” kidolgozó pápa világosan látta, hogy intézményeket kell létrehozni a személyközpontú házasságszemlélet elmélyítése céljából, hiszen ennek nemcsak az elméleti, de a gyakorlati jelentősége is óriási. Ezért jöttek létre szerte a világban a II. János Pálról elnevezett intézetek a házasságteológia tanulmányozására. Fontos könyvek, tanulmányok jelentek meg a témában, de hatásuk még kevéssé érezhető a pasztorációban. A papnevelésben nem általános tananyagok, és a lelkipásztorok jelentős része alig tud valamit erről az irányról, holott olyan rangos és felkészült képviselői vannak, mint M. Ouellet kanadai és A. Scola milánói érsekek, bíborosok.

A rendkívüli szinódus bevezetőben hivatkozott előzetes anyaga arra utal, hogy a gyakorlati kérdéseket e megújult házasságteológia keretében kívánják értelmezni. Márpedig, ha elfogadjuk, hogy a házasság elsődleges értelme a hitvesi szerelem által létrehozott szeretetközösség, és a házastársak nem azért szeretik egymást, hogy gyerekük legyen, hanem azért van gyerekük, mert szeretik egymást, akkor fölmerül a kérdés, hogy mit kezdjünk azokkal a házasságokkal, amelyekben ez a szerelem/szeretet kihűlt, vagy nem volt több hangulatnál, illúziónál, stb., és amely kapcsolatokból sokan elmenekülve olyan új házasságra léptek, amelyben viszont valódi, kölcsönös, hűséges és teljes hitvesi szeretetben élnek. Ez igen kényes és nehéz kérdés, de a fentebb felvillantott házasságteológia felől tekintve a formálisan megkötött – köznyelvileg „templomi” – házasságok nem automatikusan és nem feltétlenül szentségi házasságok, és nem rendelkeznek a szentségi házasság „erőforrásaival”.

Olyan kérdést érintünk ezzel, amely túl van a statisztikák kimutatásain, amelyek megkötött és felbontott házasságokról beszélnek, és semmit nem árulnak el arról, hogy létrejött-e a szentség rangjával bíró, a Szentháromság benső szeretetközösségét mintázó, Krisztus és az Egyház tökéletes egységét megjelenítő szeretetkapcsolat egy olyan házasságban, amelyben túl sok sebet szereznek és okoznak a házastársak. Nem kétséges, az emberi autonómia lehetőségei kiterjednek arra, hogy saját szabadságunk ellen fordulva leromboljuk önnön boldogságunkat, ugyanakkor a perszonalistának nevezhető modern házasságteológia olyan erős hangsúlyt helyez a házastársi szeretetre, hogy az a szeretetközösség, amelyről beszél, ha egyszer szabad akarati döntések következtében létrejött, és ha a hitvesek gondosan ápolják, gyakorlatilag nem múlik el.

A jelenlegi, meglehetősen álságos gyakorlat, amely szerint két tanú segítségével a Vatikán igazolja, hogy nem köttetett meg a kérdéses házasság, a szinódus nyomán talán változhat, ha Róma jobban bízik a lelkipásztorok személyes belátásában és felelősségérzetében, hiszen ők ismerik az érintett „elvált újraházasulókat”, ők tudják, hogy mit jelent nekik és családjuknak az eucharisztiában való részesedésük vagy annak hiánya. Nem kizárt tehát, hogy a szinódus következtében a Vatikán engedményt tesz az újraházasodottak egy jól meghatározott csoportjának.

Az alapkérdéshez képest másodlagos, de nem jelentéktelen az, hogy meg kell válaszolni a melegmozgalmak itt bekapcsolódó érvelését amellett, hogy a testi-lelki szeretetközösség megvan két azonos nemű emberi személy között is; valamint a fogamzásgátlással kapcsolatos érveket. Az utóbbi a nehezebb. Vannak nem abortív fogamzásgátlók, tehát használóik nem gyilkolnak meg senkit, és akár sokgyermekes házasságokban is kiéleződhet egy ilyen döntéshelyzet. Lehet javasolni a házaspároknak az önmegtartóztatást, csakhogy az egyházi dokumentumokban kirajzolódó házasságteológia éppen arra mutat rá, hogy a házastársak egyesülése valójában a metafizikai jelentőségű spirituális egységük testi kifejeződése és nem puszta remedium concupiscentiae, azaz, nem az olthatatlan szexuális vágy ellenszere. Éppen ezért föltehető, hogy a Humanae Vitae engedménye, amely az úgynevezett naptár-módszert, vagyis a termékeny és terméketlen időszakok figyelembe vételét nagyon indokolt esetben megengedhetőnek tartja, valahogyan kiterjedhet majd más, nem abortív fogamzásgátló módszerek használatára – nagyon indokolt esetekben –, és talán megszűnik a gyakorlat és elmélet skizofréniája, ami ma még csodálatosan szép katolikus házasságokra is jellemző. Ez azonban alig több hipotézisnél.

 

Heidl György

Istenem... miért?

abbe pierreAbbé Pierre rövid elmélkedései a keresztény hitről és az élet értelméről - részletek Abbé Pierre azonos című könyvéből (Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2011)

Az Élet

Az Élet nem más, mit egy kis idő, ami szabad lényeknek adatik arra, hogy - ha úgy tetszik - megtanuljanak szeretni...   Abbé Pierre