Spirituális írások
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

Isten feltárult belső élete

trinity semitecoloA zsidó hagyományban gyökerező képes beszéd Isten belső életéről a Szentháromságról szóló tanításhoz vezetett el, és az ebben az életben való osztozásra hív meg.

Kép Nicolò Semitecolo: Szentháromság (c. 1370, Egyházmegyei Múzeum, Padova)

A klasszikus zsidó monoteizmus a mélyben megérzett egy olyan különös, örvénylő ritmust, amely magán az egy Istenen belüli, kölcsönös viszonyokból fakad: oda és vissza, adás és elfogadás, parancsolás és engedelmesség, olyasféle szeretet, amely kiárad és elfogadásra kerül. Isten Lelke a vizek felett lebeg; Isten Szava elmegy, hogy új életet fakasszon; Isten Törvénye vezeti az ő népét; Isten Jelenléte vagy Dicsősége közöttük lakozik a tüzes felhőben, a szent sátorban és a templomban. Ez a négy kifejezési mód ingadozik a metafora és a rettentő valóság határozott állítása közötti skálán oda és vissza. Ezek a fogalmak azt teszik lehetővé, hogy egyszerre lehessen beszélni Isten szuverén felsőbbségéről és bizalmas jelenlétéről, megközelíthetetlen szentségéről és önátadó szeretetéről.

Ám a legismertebb valószínűleg az ötödik: Isten Bölcsessége, az ő szolgálója a teremtésben, alkotásainak elsőszülötte, udvarának főembere, az ő gyönyörűsége. A Teremtő „Bölcsesség asszony” révén alkotott meg mindent, mindenekelőtt az emberi nemet, ahogy az a Példabeszédek könyve 1–8-ban szerepel, élesen szembeállítva „Ostobasággal, a rossz hírű nővel”, Bölcsesség paródiájával, aki egyben vetélytársa az emberek kegyeiért. A Bölcsességet megszerezni ezért nem más, mint felfedezni az igazi emberi mivolt titkát, vagyis visszatükrözni Isten képmását. Ez a titkos értelme a helyenként kétségkívül találomra összeállított Példabeszédek könyvének. A Bölcsesség az, ami, mint Ariadné fonala, végigvezet az élet útvesztőin és rejtélyein.

A gondolatok e sűrű szövete, amely számos ponton már a kereszténységet megelőző zsidó hagyományban látható, az, ahonnét a korai keresztények elindulnak, hogy tovább ássanak a szemük előtt lévő jelenségekkel való bánásra alkalmas nyelvezet után kutatva. Hosszú idővel azelőtt, hogy a világi filozófiát alkalmazták volna az egy Isten belső mivoltának, valamint ennek az Istennek Jézushoz és a Szentlélekhez fűződő viszonyának a leírására, egy újfajta, erőteljes és nagyon is zsidó hagyomány alakította a Lélekről, a Szóról, a Törvényről, a Jelenlétről (és/vagy a Dicsőségről) és a Bölcsességről szóló beszédet és képeket, és fejlesztette tovább ezeket a közelmúlt emlékeiben megőrzött Jézussal és a különleges, személyes jelenlétű Lélekkel kapcsolatosan. Úgy is el lehet gondolni, hogy hozzáadtak még egy hatodikat is ehhez a sorhoz, Isten Szeretetét. Azonban a keresztények számára Isten Szeretete már nem puszta megszemélyesítés volt, egyfajta szókép a szerető Isten munkálkodásának kifejezésére, hanem egy konkrét személy, a megfeszített Jézus. A megtestesülést ebből a nézőpontból megközelíteni nem fogalmi hiba, hanem meglátni a teremtés teljesen helyénvaló csúcspontját. A Bölcsesség, Isten terve az emberekkel, végül is maga emberré válik.

Ezért beszélhet Pál apostol újra és újra arról, hogy megváltó és újjáteremtő művét Isten Jézuson keresztül viszi végbe, és hogy a Szentlélek Isten személyes jelenléte, ami gyógyulást, reményt és dicsőséget szerez. Az egy Istenen belüli kölcsönös, belső viszonyok nem csak azért tárultak fel, hogy Istent valódi emberi formában mutassák be, hanem hogy minden ember meghívást kapjon arra, hogy osztozzék Isten benső életében. Az igazság Lelke abból vesz majd, ami Jézusé – ez voltaképpen az Atya igaz kinyilatkoztatása –, és megosztja ezt azokkal, akik Jézushoz tartoznak. A Szentháromság tétele nem csupán a legkiválóbb mód, ahogy Istenről beszélhetünk, hanem a keresztény spiritualitás alapja.

(N. T. Wright: „Szentháromság vasárnapja”, in Twelve Months of Sundays. Year C (London, 2000), 72-3., ford. Csigi Péter)