Spirituális írások
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

ABBÉ PIERRE: ISTENEM... MIÉRT? - IV.

Visszatérés az első századok kereszténységéhez

 

A történelem folyamán az egyház gyakran volt gyűlöletes az anyagi és szellemi hatalom összefonódása miatt. A pápákból királyok lettek - olykor nagybb hatalmuk volt, mint nagy európai országok uralkodóinak - a püspökökből pedig hercegek. Ez az összefonódás a 4. században jött létre, Konstantin római császár védnöksége alatt. Miközben az addig üldözött kereszténységet a Római Birodalom hivatalos vallásává tette, egyúttal igen rossz szolgálatot tett neki.

 

Jézus azt hangsúlyozta, hogy szét kell választani a hatalom különböző fajtáit: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené" - és nem volt hajlandó magára venni a politikai vezér szerepét, amint tanítványai várták volna. Az első keresztények hűségesen követték a politikai és vallási szféra szétválasztásának elvét, amit jóval később majd laicitásnak fognak nevezni. A dolgok tehát Konstantinnal billentek meg, és az egyház politikai hatalommá vált, amely dirigálni akart a társadalommnak. Ezt hívták "keresztény világ"-nak.

 

A felvilágosodás, valamint a 18. és 19. század forradalmai óta az egyház elvesztette evilági hatalmát és befolyását. A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) nem pusztán tudomásul vette ezt a változást, hanem örömmel üdvözölte, mint a katolikusok lehetőségét arra, hogy visszatérjenek az evangéliumi forrásokhoz. Örökre megmaradtak bennem Congar atya mélyen igaz szavai, amelyeket a Zsinat megnyitóján mondott: "A II. Vatikáni Zsinat a konstantini korszak lezárulását fogja jelenteni."

 

Ma még nem mondhatjuk, hogy a forrásokhoz való visszatérés maradéktalanul megtörtént volna. A pápaság még mindig túl nagy hatalom, és mindig egyfajta pápa/császár megfeleltetést mutat. Például a pápákat is életre szólóan választják, éppúgy, mint valaha a császárokat. Nem arról van szó, hogy meg kellene szüntetni a pápaságot, csak vissza kellene térni egy szerényebb funkcióhoz. 

 

Meg kell szabadítani a helyi egyházakat a római gyámságtól, annak politikai és jogi centralizmusától. Ez az egyik feltétele annak, hogy az egyház teljesen visszatérjen az evangéliumhoz, és hogy a megtalált egységben minden keresztény kiengesztelődhessék egymással. 

 

 

Az evangéliumok

 

Meg kell jegyezni, hogy az evangéliumokat, amelyek Jézus viselkedéséről és szavairól szólnak, nem pártatlan megfigyelők írták. Ezek nem publicisztikai írások, hanem olyan szövegek, amelyeket hívők írtak, akik megélték, átelmélkedték, magukban feldolgozták e tetteket és szavakat, mielőtt leírták volna. 

 

Az evangéliumok tehát az első keresztény közösségek hitét tükrözik, és nem mindig felelnek meg feltétlenül a történelmi hűségnek. Ez egyébként megmagyarázza, hogy egyes, több evangélistánál megjelenő történetek miért mondanak ellent egymásnak, mint például at első tanítványokkal való találkozás és elhívásuk. Jó lenne, ha ez arra indítana bennünket, hogy ne vegyük szó szerint ezeket a szövegeket, amikor olvassuk őket. 

 

Számomra János evangéliuma a legkedvesebb. Az első szavaktól - kezdetben volt az Ige - megnyitja az utat, amelyen lelki életem háromnegyed évszázad óta kibontakozott: a megtestesült Ige misztériumát. Nem Jézus szenvedése, hanem az Ige megtestesülésének puszta ténye volt szükséges a Megváltáshoz. A megostoroztatás, a halálra adás nem Isten akaratából történt, ez egyszerűen a Megtestesülést elhatározó isteni döntés következménye. Az emberré lett Ige az emberi lét teljességét vállalja magára. 

 

 

A Szentháromság

 

A megetesült Ige misztériuma e keresztény Kinyolatkoztatás szíve. Alapja egy másik misztérium: hogy Isten Egy, három személyben. 

 

Van egy vezérfonala lelki életemnek, amelynek segítségével fokról fokra tárul fel előttem a háromszemélyű Egy Isten misztériuma. Szent Ferenc rendjének novíciusaként fedeztem fel Isten szavait, amelyekben kinyilatkoztatja magát Mózesnek az égő csipkebokorból: "Mondd azt nékik: Én vagyok, aki vagyok." Panteista álmodozásaim után, amelyekben eltűnt Isten személye, igazi megvilágosodást jelentett e szavak felfedezése: "Én Vagyok." Úgy éreztem, ez az "Én Vagyok" hív most arra, hogy egységre lépjek Vele. 

 

Attól kezdve így imádkoztam: "Ó, Te, aki vagy, igen, legyél!"

 

Ezt az "Én vagyok"-ot azonnal összekötöttem a szeretettel: az Én Vagyok az, aki igazán méltó a szeretetre. A szeretet természeténél fogva kiárad önmagából: analóg módon ezért hívjuk Istent Atyának, amint Jézus kijelentette. Az Isten Atya, hiszen lénye maga a szeretet, és a szeretet önkéntelenül kiárad magából. 

 

Így vált szokásommá, hogy a Szentháromság misztériumával éljek: az Atyával, aki az Igének ajándékozza magát, vagyis az Örökkévalóval, aki így szól, "Én Vagyok", és az Igével, aki az Atyának ajándékozza magát. A Lélek az egymást szerető Atyától és Fiútól származik. Bár ez felfoghatatlan az emberi elme számára, az Egy Háromszemélyű Isten nem döbbent meg, mert szívem megfejti titkát. Ha Isten Szeretet, nem lehet más, csak termékeny, és lehetetlen, hogy ez a termékenység meg ne mutatkozzék már Lényének misztériumában is. 

 

 

Szabadság és hiper-szabadság

 

Tudomásom szerint a kereszténység a judaizmust követve azon vallások egyike, amelyek a leginkább hangsúlyozzák az ember szabadságát. Ez a szabadság először is a Teremtő iránt mutatkozik meg: az ember mindig szabadon dönt arról, hogy hisz-e vagy sem, hogy követi-e Isten parancsait vagy sem. Ez a lelkiismereti szabadság nagyon fontos, sőt, feltétele a szeretetnek. Hiszen ha Isten kényszerítene minket arra, hogy szeressük, mit érne ez a szeretet?

 

Azonban kétféleképpen lehet valakit arra kényszeríteni, hogy szeressen: erőszakkal, egyfajta perverz, érzelmi manipulációval, amely a másikat teljesen függővé teszi (ez sajnos gyakori az emberi kapcsolatokban, szülők és gyermekek, vagy akár a házastársak között); és van egy másik, amelyben több tisztelet van, mint az előzőben: olyan jónak lenni a másikhoz, hogy az nem tud mást tenni, mint hogy viszontszeret. 

 

Ha Isten teljesen kinyilatkoztatná magát nekünk, ha teljes fényében megismerhetnénk őt, mást nem is tehetnénk, mint hogy szeretjük. Ezért akart minket úgy megteremteni, hogy elfedi magát előlünk. Nem látjuk Istent. Csak közvetett módon ismerhetjük meg őt. Ez a homály teszi szükségessé a hitet. Az ember minden nagysága abban áll, hiogy hitben szeretheti Istent anélkül, hogy érintené, anélkül, hogy látná, anélkül, hogy direkt módon ismerné. Így teljes a szabadsága. 

 

Az emberi szabadságról szóló klasszikus teológiai megjegyzés nyomán felmerült bennem a Szetháromság isteni személyei szabdságának kérdése. Elképzelhetetlen, hogy például az Ige ne legyen teljes egységben az Atyával. Márpedig az Ige szükségképpen szabad, és teljesen az Isten világosságában van. Ha majd megérkezem a mennybe, az Istennek feltett egyik első kérdésem lesz: "Hogy lehetséges, hogy ti, a három isteni személy, sosem veszekedtek?"

 

A Szentháromság titka tehát azt mutatja, hogy létezhet olyan szabadság - én hiper-szabadságnak hívom -, amely valódi szabadság, de amely lehetetlenné teszi számunkra, hogy veszekedjünk, hogy a dolgokat különbözőképpen lássuk. Márpedig nem tudom visszatartani a kérdést: ha már létezik ilyen "hiper-szabadság" Istenben, Ő nem adta ezt meg az embernek, és nem teljes világosságra teremtette meg... pedig ez megkímélt volna bennünket sokezer évi értelmetlen szenvedéstől. Miért nem lehet teljes világosság?