Spirituális írások
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

Hitről és észről lelkipásztori szempontból

A fides és a ratio viszonya a felvilágosodás óta klasszikus téma a teológiában. Most persze kicsit gyakorlatiasabban szeretném megközelíteni a dolgot. De hadd kezdjem messziről, talán egy személyes mozzanattal. Ugyan most nem ez a fő munkám, időnkét azért tartok lelkigyakorlatokat – végül is pap volnék. :) Ilyen alkalmakkor szeretek nem (csak) frontális előadásokat tartani, hanem beiktatni „interaktív” elemeket is. Szóval, élvezem, ha beszélgetősre vehetem a figurát… Főleg pedig, ha játszunk. Mert ilyenkor az üzenet, a mondanivaló is mélyebbre megy; például bibliodráma elemek felhasználásával. Ismeritek az ilyesmit?!

Az egyik közösségi játék, amit nagyon szeretek, így zajlik. Adva van egy csoport: 10 és 30 ember között. Beviszek egy csomó hittankönyvet és bibliát (a legjobb erre az alkalomra a jugoszláv kiadású képes, meg a bibliai képregények! :), és azt a feladatot adom, hogy ki-ki válasszon magadnak egy bibliai szereplőt, akivel vannak közös tulajdonságai, akivel szívesen azonosul. A meghívás arra szól, hogy próbáld meg gondolatban egy kicsit beleélni magad az illető szerepébe. Ezután keresni kell egy nagy feltámadott Krisztus-szobrot, és a terem közepére állítani (minden templomban lehet találni egyet-kettőt belőle – még sosem kellett magammal vinni! :) Az a feladat, hogy most mindenki helyezkedjék el Jézus Krisztustól számára megfelelő, kifejező távolságra. Végy fel egy testhelyzetet, ami éppen kifejez Téged. Ha megtörtént, körbemegyek, és ha megérintem valaki vállát, elmondhatja, hogy ki ő, és miért. Nagyon érdekes dolgok szoktak kikerekedni ebből a játékból! Majdnem mindig van, aki Noét alakítja, aki a bárkájába összegyűjti az emberiség nagy családját, meg az állítok fajtáit. Akadhat Eszter királyné, aki közbenjár népéért a királynál. Esetleg Jákob, az agyafúrt fickó és nagy szerelmes: aki először becsapta apját és ellopta az atyai áldást Ézsautól; mígnem aztán őt csapták be, mivel – bár hét évet szolgál Ráhelért, akibe szerelmes volt – Leát adták hozzá; erre újabb hét évet kellett szolgálnia. (Ha én nő lennék, biztosan Ráhelt választanám, akiért 14 évet szolgáltak! :). Rendszerint van Jób is, akit megpróbált Isten; vagy Mózes és Dávid, akik nagy bűnösként indultak. Kevesen merik választani, pedig van egy másik gyönyörű szerelmes történet is a szentírásban: a Tóbiás könyvében. Érdemes elolvasni! Szegény Sárának hosszú ideig nem sikerült házasságot kötnie, mivel átok ült rajta (pszichoanalitikusoknak sok mondanivalójuk van a sztoriról…). Amikor azonban végre imádkoznak a nászéjszakán, megtörik az átok: Tóbiás megmenekül. Az angyaloknak kulcs szerepük van: a játékban is mindig akad egy-két angyal-szereplő… Meg aztán vannak a meglepetések. Legutóbb például velünk jött egy nyolc éves forma kisfiú is a lelkigyakorlatra – a papája nem tudott mit kezdeni vele, hát elhozta szegényt –; ő aztán nagy bizalmasan odasomfordált hozzám a játék közben, s megkérdezte: „Oroszlán lehetek?” – „Naná, hogy lehetsz!” Hiszen a biblia tele van oroszlánokkal! Hittétek volna? Persze – mondanom sem kell – nem azok közül az oroszlánok közül egy akart lenni, akit Sámson puszta kézzel megfojtott, hanem azokból, amelyek megkímélte Sámuel életét… Máriák is minden csoportban akadnak (kisdeddel vagy anélkül, térdelve vagy állva, az Atyához fordulva vagy éppen a Gyermeket ringatva a karjukban – tetszés szerint!). Meg persze pásztorok is stb. Olyan jó lenne, ha egy kicsit ilyen szemmel is olvasnánk a bibliát… Te melyik szerepben éreznéd jól magadat?

Tudjátok, én kit szoktam választani? Akivel könnyen azonosulok, az Tamás apostol. A „hitetlen” az apostolok között. De ez persze azt jelenti: akinek kérdései vannak. Ő az, aki empirikus bizonyosságot szeretne. Nem elégszik meg a szép szavakkal: bizonyítékra van szüksége. Meg akarja tapintani a Feltámadottat.

Azt hiszitek, hogy a papoknak nincsenek kétségeik? Szerintetek ők megúszhatják kérdések nélkül? Ők nem vágynak többre szép szavaknál? Hát, ez nem így van! Tudom, hogy – mivel messze állunk és rendszerint nagyokat mondunk – a legtöbbetek számára úgy tűnik, mi felette állunk minden kételkedésnek. Mostanában beszélgettem egy rendtárssal – igazán mély lelki ember –, aki egyszerre csak ezt mondta: „Tudod, nekem vannak bajaim a hittel…” Figyelemmel hallgattam. Saját emlékeim tolultak fel: amikor nehéz helyzetekben olyan sokat próbált, bölcs lelkivezetőkre sikerült találnom, akik nemigen estek kétségbe egy ilyenfajta vallomástól. Minden megrendültség nélkül megértően bólogattak; mintha csak azt mondtam volna, „ma éppen esik az eső”, vagy „bal lábbal keltem”, szóval, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga… Szóval én, ha valaki ilyesmiről beszél, igazából örülök neki: végre reális életkérdésekhez jutottunk! Mert az ilyesmi annak a jele, hogy az illető él: a hite is érik, változik. A változások pedig nemegyszer válságok, olykor súlyos krízisek útján valósulnak meg…

Akik teológiai tanulmányokra adják a fejüket, nemegyszer elmondják: azért jöttek, hogy ezáltal megerősödjön a hitük… Ha tanárként ilyet hallok, nem szoktam automatikusan ujjongani. Lehet ugyanis, hogy nem esnek egybe a szándékaink… Ismertem egy öreg filozófiaprofesszort, aki – persze tudatos provokációból – minden évben ezzel kezdte az első előadását: „Vegyék tudomásul, én azért vagyok itt, hogy leromboljam a hitüket!” Beleértendő persze, hogy a régi helyett valami újat építeni csakis ezen az áron lehet… Meglehet, gyakrabban van szükségünk de-konstrukcióra, mint első pillantásra látszik. A heideggeri koncepció szerint ugyanis az a hit, amely nem teszi ki magát a kérdéseknek, nem érdemli meg a hit elnevezést.

Nos, erről aztán igazán sok mondanivalóm volna! A lényeg azonban három szóban is összefoglalható: a hitünk változik. Fejlődik, ha úgy tetszik. Ti sem ugyanúgy hisztek Istenben vagy Jézus Krisztusban, mint sok-sok évvel ezelőtt, még gyerekkorotokban. (Feltéve, hogy beleszülettetek és ilyen nevelést kapttatok…). Vagy, ha igen, az bizony régen rossz!

A gyermek hite ugyanis – amiként egész hétköznapi élete – csodás elbeszélésekkel van telve. Ebben a világban angyalok jönnek-mennek – nincs semmi nehézség! De amikor a gyermek megnő, és – mondjuk egyetemistaként – beiratkozik a TTK-ra, esetleg kérdései támadnak… Nem mindenki olyan szerencsés, mint a piarista szerzetesnövendékek, akik párhuzamosan teológiát is tanulhatnak, miközben mondjuk megszerzik mat-fiz tanári diplomát. Mert ők időközben azt is megtanulják, hogy nem kell szó szerinti riportnak tekinteni a 6 napos teremtéstörténetet, vagy elhinni, hogy a víz, mint a kőfal állt kétoldalt, amíg az izraeliták száraz lábal átkeltek a tengeren, az Egyiptomból való kivonulás alkalmával… És hogy ettől nem kell a hitüknek összedőlnie! :) Aki teológiát hallgat, annak esélye van arra, hogy a hite az értelmével párhuzamosan fejlődhessen. A hit így nem akad el – mint nagyon sokaknál – kisiskolás korban. Kiállja a kritikus kérdések próbáját.

Amit sugallni szeretnék, mindössze ennyi: ne féljetek a saját kérdéseitektől! Ugyanaz az Isten, aki a fizika körvényeit teremtette, a bibliát is sugalmazta egyúttal. És ő adta a józan eszünket is, hogy szembenézzünk a kérdéseinkkel. Nem azt mondom, hogy mindenre racionális válasz van: ilyet a művészet, a történelem vagy a filozófia tanulmányozásakor is hiába keresnénk! Csak arról van szó, hogy a hit nem abszurditás. Fides és ratio nincs ellentmondásban – ezt bízvást feltételezhetjük! Ha még szakadékot érzel a természettudományos világképed és a hited között, akkor gyanakodhatsz rá: valamelyiket a kettő közül még nem értetted meg eléggé.

És persze talán a természettudományos világképünk korlátait is érdemes itt hangsúlyozni, mert az is ide tartozik. Nemrég mesélte egy rendtársam – villamosmérnökként lépett be és szentelődött pappá (de ezzel nem árultam el túl sokat, mert ilyen éppen több is van a magyar jezsuita provinciában), hogy egyszer megkérte egy ismerős család, hogy segítsen rajtuk. Mi a probléma? – érdeklődött. A négy éves kislányukról van szó: súlyos légzési nehézségekkel küzd. Időről-időre asztmás rohamok törnek rá, ilyenkor lélekszakadva kórházba viszik, az egész család traumatizálva van, nincs egy perc nyugalmuk sem. Egy szó, mint száz: adja fel neki a betegek kenetét! Mit lehet egy ilyen kérésre válaszolni? A rendtársam is hímezett-hámozott, hogy hát ugye ő nem csodadoktor, nem varázsló; de hát ilyesmit egy papi ember ugye nem tagadhat meg, ráállt hát az alkura… Amikor megérkezett a családhoz – igazán vallásos házaspár –, leültek énekelni és imádkozni a nappali szobában. A kislány meg közben teljesen fel volt spannolva: össze-vissza rohangált a szobában, mint egy kis atomhangya/mérgezett egérke… :) Egyszerre csak odabújt a „papbácsihoz”, és halkan a fülébe súgta: „És igaz, hogy most Jézus itt van, és meg fog gyógyítani?” Hát, erre sem volt éppen könnyű éppen válaszolni, de ez már csak egy ilyen nap… A kollégám csak visszasúgta nagy halkan: „Hát, hogy itt van, az biztos…” Aztán a kislány is lenyugodott kissé – csak nem lehet egész nap az asztal körül nyargalászni –, egy alkalmas pillanatban hát csak sikerült elkapni: meg is kenték, ott ahol „kell” (ahol érték)… A házaspár egy fél év múlva jelentkezett újra, telefonon, ahogy szoktak: „Te, csak akartuk, hogy tudd: még nem tértek vissza a rohamok!”

Jól van, jól van: én is tudom, hogy – mint minden más „csodára” – erre is lehet természettudományos magyarázatot is találni: pszichoszomatika, meg minden más. És kell is talán, mert – ahogy a megértés hitre szorul, úgy a hit is keresi a megértést (fides quaerens intellectum). A lényeg azonban az, hogy ezek a magyarázatok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Meggyőződésem, hogy a világ több annál, mint amit a természettudományok képesek feltárni belőle: „több dolgok vannak égen és földön”, hogy Szophoklésszel szóljak…

Jól értsétek, amit mondok: nem hinném, hogy a Bibliában sajátosan, és a keresztény kinyilatkoztatásban általában a csodák volnának igazán lényegesek… Persze előfordultak egészen biztosan – ahogy ma is előfordulnak –; Jézus Krisztus csodái nélkül aligha terjedt volna futótűzként a kereszténység. De nem az a fontos, hogy Jézus járt-e a vizen, vagy sem… 2000 éves szövegeket nem riportként, hanem irodalmi műfajuk szerint kell értelmezni – nem pedig a mai történettudomány mércéit számon kérve rajtuk! Galilei a fején találta a szöget: a szentírás nem arról tanít, hogy hogyan működik a menny, hanem arról, hogyan jutunk a mennybe! (Ez az indoeurópai nyelveken szellemesebben hangzik… :)

Még talán két rövid történet – ha már ilyen prédikáció-szerűre sikerül ez a bejegyzés. Az első Élisabeth Leseur, egy francia misztikus élettörténete. Igazán regényes! A férje racionalista, felvilágosult orvos, a francia antiklerikális mozgalom egyik vezetője. Az asszony egész életében titkon imádkozott a megtéréséért, és titkos naplójában próféciaként leírta, hogy pap lesz belőle. Élisabeth korai halála után nem sokkal a férj viharos megtérést élt át, domonkos szerzetbe lépett, pappá szentelték. További életét felesége írásai terjesztésének szentelte – 27 évvel élte őt túl.

Vagy ismeritek a Fokolare mozgalom alapításának történetét? Az első világháború alatt történt: egy maroknyi keresztény fiatal egy olasz kisvárosban a bombázások közepette egy bunker mélyén átélte a közvetlen életveszélyt. Egyszerre csak tudatosan elhatározták, hogy mostantól kezdve úgy igyekeznek élni, hogy bármelyik pillanatban nyugodtan meghalhassanak. Mit jelent ez? Ők így értették: megpróbálják feltétel nélkül szeretni egymást. Talán nem is olyan különös, hogy ezzel egyidőben arról is tapasztalatot szereztek, hogy Jézus Krisztus ott él közöttük. Persze nem úgy, mint Elvis Presley, aki állítólag máig is feltűnik olykor Memphis Tenessy-ben, vagy más amerikai nagyvárosokban. Hanem, hogy valóban feltámadt!

Teológiai igazságok nem léteznek az életünktől elszigetelt formában: közük van az életünkhöz. A Feltámadás, az ember örök sorsa kinyilatkoztatásával Isten nem a kíváncsiságunkat akarta kielégíteni, hanem segíteni akart bennünket az üdvösségre. A saját magával való végső találkozásra akart felkészíteni – arra, ami mindannyiunkra vár! Mit akart vele nekünk Isten mondani? Vannak teológusok, akik úgy gondolják, hogy az első tanítványok találkozásai a feltámadottal nem különböznek minőségileg azoktól a tapasztalatoktól, amiket mi ma szerezhetünk (és szerzünk is) róla. Ha tehát szeretnétek találkozni Vele, menjetek Szentlélek szemináriumra, Alpha kurzusra, vagy – én nem bánom – akár szentignáci lelkigyakorlatra is! De a legfontosabb, hogy próbáljátok meg ingyenesen és feltételek nélkül szeretni egymást. Itt talán ideje is már befejeznem…

Jézus Krisztus, adj bátorságot a szívünkbe önmagunk lenni! Fogadj el minket, örömeinkkel és bánatunkkal, erényeinkkel és bűneinkkel, hitünkkel és kétségeinkkel együtt. Fogadj el minket szőröstül-bőröstül, hit és ész Teremtője! Tárd fel, ha akarod, a titkos összefüggést teremtett műved és megváltásod között. És adj nyitottságot, hogy a Te halk hangodat keressük, és meghalljuk a szívünk mélyén! Amen