Spirituális írások
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

Abbé Pierre: Istenem... miért? - II.

Hogyan lehet helyesen értelmezni az eredeti bűnt a tudomány tükrében?

 

A hittanórán úgy olvastuk a teremtéstörténetet, mint egy történelmi eseményt: Ádám és Éva voltak az első emberek, ősszüleink. Az ő vétkük miatt romlott az emberi természet: az emberiség minden bűne és baja ebből az eredeti bűnből fakad. 

 

Számos teológus idézi Szent Ágoston gondolatát, amely a teremtéstörténet szó szerinti olvasatának veszélyeiről szól (De Genesi ad litteram, 390): "Nincs annál szégyenletesebb dolog, károsabb, és különösen sajnálatra méltó, mint amikor egy nem hívő egy keresztény szájából olyan dolgokról hall, amelyeket állítólag a Szentírás tanít, közben pedig akkora szamárságot állít, hogy a nem hívő nehezen tudja visszatartani nevetését. Miután pedig azt is megtudta, hogy mindez a Szentírásból származik, hogyan tudna bízni annak szavahihetőségében, ami a halottak feltámadását, az örök élet reményét és a mennyek országát illeti? "

 

Amiről itt Szent Ágoston beszél, az ma, több, mint ezer évvel később is időszerű az ember eredetével és az eredeti bűn kényes kérdésével kapcsolatosan. 

 

Loewe atya, aki a munkások evangelizációjának misszióját végezte, ezt írta naplójában: "A Teremtés könyvének első néhány fejezete, amivel annyi hittankönyv kezdődik, valóságos katasztrófa volt gyermekeink és szüleik számára." Valóban, napjainkban ki ne lenne tisztában az ember eredetével? Hiszen benne van az általános iskolai oktatás tantervében. Mára már nyilvánvalóvá vált, hogy a teremtésnek e szövegeire úgy kell tekintenünk, mint amelyek az ember és Isten kapcsolatát írják le, nem pedig mint egy történelemkönyvre. 

 

Meglepett, amikor nemrégiben felfedeztem, hogy maga II. János Pál pápa is elismerte az evolúció darwini elméletének megalapozottságát. Egy észrevétlen maradt dokumentumban II. János Pál nagyon egyértelműen foglalt állást a Pápai Tudományos Akadémia előtt 1996. október 22-én. Miután emlékeztetett arra, hogy XII. Pius 1950-ben, egyik enciklikájában az evolúció tanát megalapozott feltételezésnek nevezte, kijelenti: "Ma, közel fél évszázaddal az enciklika megjelenése után új ismeretek arra indítanak, hogy az evolúciós elméletben többet lássunk, mint hipotézist. Valóban figyelemre méltó, hogy a legkülönfélébb tudományágakban tett felfedezések sorozata nyomán ez az elmélet fokozatosan beleivódott a kutatók gondolkodásmódjába. Az egymástól függetlenül folytatott kutatások eredményeinek - egyáltalán nem keresett vagy provokált - összecsengése már önmagában nyomós érv e teória mellett."

 

Azután II. János Pál jogosan emlékeztet arra, hogy a tudományos eredmények tág teret nyújtanak a különböző filozófiai értelmezésekre. Materialista szemlélet alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy a szellem az élő anyagból jön létre, mint ennek az anyagnak egyszerű megnyilvánulása. Idealista szemszögből épp ellenkezőleg, azt az ontológiai ugrást hangsúlyozzuk, amelyet az emberi tudat és az elvonatkoztatási képesség megjelenése jelent, mivel ezek az ember sajátosságai (halandóságának tudata, művészet, vallás...).

 

Valójában az Egyház elfogadja azt a tényt, miszerint az ember egy hosszú anyagi és biológiai folyamat eredményeként, az előtte kialakuló élőlények láncolatában jelenik meg. Az egyetlen dolog, amiben nagyon keményen ragaszkodik álláspontjához, az az emberi lény egyedülálló jellege, "akit Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett". Így a II. Vatikáni Zsinat emlékeztet arra, hogy az ember "az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart" (Gaudium et Spes, 24). Minden más élőlénnyel ellentétben egyedül az embert tekinti úgy, mint önmagáért való célt. Az ember személy, aki szelleme által képes arra, hogy ajándékul adja önmagát, és visszatérjen az Istennel való közösségbe. Így az Egyház számára döntő fontosságú leszögezni, hogy még ha az ember teste az előtte már létező anyagokból származik is, lelkét közvetlenül Isten teremtette. A keresztények tehát azt az ontológiai ugrást hangsúlyozzák, amelyet az emberi tudat mint olyan megjelenése jelent az evolúciós láncolat végén, és azt húzzák alá, hogy az új fajnak milyen jellegzetes vonásai vannak: öntudat, a reflexió képessége, erkölcsi tudat, szabadság, erkölcsi vagy vallási tapasztalat... megannyi vonás, amely kizárólag az embert jellemzi, és amely a keresztény hit szerint mind arra mutat, hogy az embernek Isten által teremtett lelke van. 

 

A Katolikus Egyház Katekizmiusa természetesen többhelyütt érinti az eredeti bűn kérdését. De ha bárkiben kérdések merülnek fel a téma kapcsén, sajnálattal állapíthatja meg, hogy az új katekizmus, amely széles olvasóközönségre számíthat, nem tárgyalja ezt a kérdést valódi jelentőségének megfelelő részletességgel. 

 

Végül hogyan titkolhatnám el azt az álmomat, amely szinte gyerekkorom óta kísér: nem helyettesíthetnénk a szerintem alkalmatlan és szerencsétlen "eredeti bűn" kifejezést ezzel a szóval: "seb" (amiről nem tehetünk, ami megmenti ártatlanságunkat), ezzel a helyesebb kifejezéssel: "örökletes seb"?

 

Az eredeti bűn és az evolúciós elmélet fontos kérdéseinek kapcsán szeretném tiszteletemet kifejezni valaki iránt, aki egyszerre tudós (paleontológus) és szerzetes (jezsuita), és aki a XX. szátad során meghatározó szerepet játszott a keresztény világszemlélet és az evolúció tudományos tanának összeegyeztetésében. Az illetőt Pierre Theillard de Chardinnek hívják. Közeli barátom volt ... Kevéssel halála előtt találkoztunk utoljára. A Saint-Germain-des-Prés negyedben, rögtön a háború után. Egy földszinti lakásban laktam, a "Les Deux Msgots" és a "Le Flore" kávéház között. Csütörtök esténként vacsoravendégeket hívtam. Az egyik este Theillard volt nálam két nagy keresztény filozófus, az ortodox Nyikolaj Bergyejev és a katolikus Gabriel Marcel. Az este teljes kudarcba fulladt! Theillard néhány héttel később New Yorkban hunyt el húsvét napján, ahogy vágyott rá.

 

Pierre Theillard de Chardint gyermekkora óta lenyűgözte az anyag, és számos kereszténnyel ellentétben ő nem a szellem ellenségét látta benne. Nagy tudós lett, a földtörténeti fosszíliák szakértője, ugyanakkor életét Istennek szentelte. Vakmerő téziseit, amelyek megkísérlik összeegyeztetni az evolúciós szemléletet a keresztény hittel, nagyon elutasítóan fogadta a katolikus egyház, és szívesen vádolta panteizmussal. De azért mindig voltak nagy teológusok - mint Lubac atya -, akik támogatták. Theillard számára az evolúciónak értelme van, és végpontja, amit Ómegának nevez: ő Krisztus. Misztikus szemléletét költőiség járja át, ami egyeseket bosszant, de amire én magam mindig is fogékony voltam. Azt hiszem, a végső dolgokról csak poétikusan lehet beszélni.