Spirituális írások
Pius profil k
Jézus Szíve Plébánia Pécs

"Jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok" /Mt 11,28/

Istenem... miért?

abbe pierreAbbé Pierre rövid elmélkedései a keresztény hitről és az élet értelméről - részletek Abbé Pierre azonos című könyvéből (Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2011)

 

 

Miért éljünk?

 

Gyakran kérdik tőlem: mi az élet célja?

 

Minden abszurditása ellenére él bennem egy bizonyosság, amely e testben tart azóta, hogy ifjú kapucínus szerzetesként találkoztam Istennel a szentségimádásban. Nos, megbotránkozott értelemmel, de a szív és a hit meggyőződésével azt felelem: a cél az, hogy megtanuljunk szeretni.

 

A szeretet azt jelenti, hogy ha te, a másik, boldog vagy, akkor vagyok boldog én is. És ha te, a másik, boldogtalan vagy, szenvedsz, az nekem is fáj. Ilyen egyszerű. Így hát azt mondom: az élet nem más, mint egy kis idő, ami szabad lényeknek adatik arra, hogy, ha úgy tetszik,  megtanuljanak szeretni, azzal a bizonyossággal, hogy a gonosz ellen kell küzdeniük.

 

A teremtés értelme, hogy a szeretet válaszoljon a szeretetre. Ha nem létezne ez a csúcspont, ahol egyszer csak két szabad lény egymásnak adhatja magát, és szeretheti egymást, az egész teremtés abszurd lenne. 

 

 

Szeretet és boldogság

 

Az idő műlásával észrevettem, milyen fontos, hogy jól megkülönböztessük egymástól a boldogságot és a szeretetet. 

 

Még ha a szeretetet kísérő öröm semmi mással össze nem hasonlítható, és a legnagyobb boldogság fakad is belőle, akkor is törékeny, és nem zárja ki a szenvedést. Amint azt Szűz Mária mondta Lourdesban Bernadettnek: "Megígérem neked, hogy ebben az életben megtanulsz szeretni, azt azonban nem, hogy mindig feltétlenül boldog leszel."

 

Természetesen minden ember arra törekszik, hogy boldog legyen. De a hiteles keresztény élet nem azt jelenti, hogy minden áron keressük a boldogságot. Hanem azt, hogy megtanuljunk szeretni, bármekkora árat kelljen is fizetnünk érte. 

 

Amikor ezt mondom, azt is tudom, hogy van egy csapda, amelyet el kell kerülni, amelybe mégis sok jámbor hívő beleesik, ez pedig a szenvedés piedesztálra emelése. Azzal ellentétben, amire mindig tanítottak bennünket, az érdem semmilyen kapcsolatban nincs a nehézséggel. Az érdem mértékegysége a szeretet, amellyel cselekedtek, és nem az, amibe kerül. 

 

Szemközt a szenvedéssel: Buddha és Jézus

 

Sajnos egyet kell értenem Buddha alapkijelentésével: minden szenvedés. Az emberi lét alapvetően szenvedés: szenvedünk testileg, lelkileg, erkölcsileg. Szenvedünk, mivel ez vagy az nem lehet a miénk, azután szenvedünk, mert elveszítjük, vagy mert attól félünk, elveszítjük őket. Igen, a szenvedés mindnyájunk osztályrésze.

 

De keresztényként én nem ugyanazt a következtetést vonom le ebből, mint Buddha. Szerinte annak alapján, amit részint olvasmányaimból, részint a barátommal, a dalai lámával folytatott beszélgetésekből megértettem, mindent meg kell tennünk, hogy többé ne szenvedjünk. Az élet értelme így egyfajta aszkézis lesz, és egy szigorú erkölcsiség, amely minden szenvedés alapvető okának, a vágynak kiküszöbölésére irányul. 

 

Jézus tanítványainak útja egészen más: nem arról van szó, hogy kiküszöböljük az életből a szenvedést, egészen a vágy gyökerestül való kiirtásáig, hanem hogy válaszoljunk rá, megosztással és felajánlással. Amikor a magunk vagy a felebarátunk szenvedésével szembesülve közösségre lépünk a másik emberrel, feltűnik a fény.

 

Hány alkalommal éltem át ezt a megrendítő élményt reményvesztett, beteg ember betegágya mellett! A vele való igazi közösség puszta ténye olyan fényt ad, amely megszünteti ezt a szenvedést. A szenvedés tehát megélhető úgy, mint egy ugródeszka az osztozás felé. Maga a szenvedés mindig rossz, sosem szabad keresni vagy felmagasztalni. De ez a rossz felvezethet az emberi lét legmagasabb csúcsaira. 

 

Nemrégiben tudtam meg, hogy egy neves pszicholóügus, Borisz Szürulnyik ezt az egyén pszichológiai fejlődésével magyarázza, rámutatva, hogy a gyermekkor bizonyos mély törései és sebei lehetővé tehetik a lélek kiteljesedését, azaz "csodálatos szerencsétlenség"-nek tekinthetők, amint egyik művének címében írja. Teljesen ugyanezt gondolom általában az életre vonatkozóan: minden legyőzött szenvedés alkalom a lélek kiteljesedésére, a tudatosságban való előrehaladásra. 

 

Vágy

 

A buddhizmus arra késztetett, hogy mélyebben elgondolkozzam a vágy kérdéséről.

 

Amikor a vágy kiküszöbölése felé haladunk, akkor egy bizonyos módon korlátozzuk, beszűkítjük az életet.

Nem gondolom azt, mint Buddha, hogy ti. önmagában a vágy a spirituális fejlődés akadálya lenne. Azt gondolom, hogy tudnunk kell irányítani a vágyainkat. 

Ha hagyjuk, hogy vágyaink uralkodjanak rajtunk, annak valóban siralmas következményei lehetnek. De ha a mi kezünkben van a gyeplő, és szabadon irányítjuk vágyainkat afelé, ami növekedést ad, ami szép, jó és nemes, mindez a spirituális növekedés része lesz.

 

Egyébként azt hiszem, hogy semmi sem tud bennünket teljesen kielégíteni ezen a földön. Mivel szellemünk, amelyet Isten teremtett, Istent keresi. Függetlenül attól, hogy tudjuk-e vagy sem, futunk mindenféle kielégülés után, ám ezek mindig csak részlegesek lesznek, hiszen a teljes kielégülés csak az Örökkévalóval történő találkozásban jöhet el. Ez a keresztény reménység alapja. Kétségkívül át lehet élni a teljesség pillanatait a földön: az Istennel vagy a másokkal való közösségben. De ezek csak pillanatok, amelyek hamar tovatűnnek, s s közösség érzése újra meggyengül, és újra kielégületlenséget érzünk. 

 

Szexuális vágy és szüzesség

 

Amikor a vágyról beszélünk, mindannyian a szexuális vágyról beszélünk, ami az élet egyik legerősebb ösztöne. Ha rosszul éljük meg, katasztrófát okozhat. De a helyes irányultsággal, vagyis hiteles kapcsolatban és megosztásban megélve nagyon is pozitív.

 

Ami személyesen engem illet, nagyon fiatal voltam, amikor az Istennek és a másoknak szentelt életet választottam, és szüzességi fogadalmat tettem. Bizonyos szempontból úgy éltem, mint egy fogoly. Amikor az ember tudja, hogy ami után vágyik, elérhetetlen - mivel egyrészt a szerzetesi lét, másrészt az a tény, hogy minden időmet teljesen lekötötte a legrászorultabbak megsegítése, nem is tehette volna lehetővé szerelmi viszony létesítését -, akkor el kell hárítania azt. Nem szabad engedni, hogy a vágy meggyökerezzen. Az önként elfogadott szolgaságról beszélek. 

 

Mindez semmivel nem csökkenti a vágy erejét, és velem is előfordult, hogy egy időre engedtem neki, de sosem volt rendszeres kapcsolatom, mivel nem engedtem, hogy a vágy meggyökerezzen bennem. Különben tartós kapcsolatban éltem volna egy asszonnyal, s ez szembeállított volna azzal az életformával, amelyet választottam. Tehát megtapasztaltam a szexuális vágyat, és nagyon ritkán a kielégülést is, ám ez valójában a kielégületlenség forrásává vált, hiszen éreztem, hogy nem vagyok hiteles. 

 

Éreztem, hogy a szexuális vágynak ahhoz, hogy igazán kielégülhessen, arra van szüksége, hogy egy gyengéd, meghitt szerelmi viszonyban fejeződjön ki. Márpedig ez a fajta kapcsolat számomra nem volt lehetséges saját választásom miatt. Boldogtalanná tettem volna az asszonyokat, én magam pedig két, egymással összeegyeztethetetlen élet között vergődtem volna.